Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Mi tévő legyek?

16 éves lány vagyok, de jóval érettebb a koromnál fizikailag és mentálisan is- bizonyos múltban történő dolgokból/eseményekből kifolyólag. 2005 augusztusában világra jött a kishúgom, aki Down-szindrómás. Eszméletlenül vártam a kistestvért, és egy ideig fogalmam sem volt róla, hogy mi a probléma Vele. Egy-másfél év elteltével gondolkozni kezdtem, hogy miért másabb, mint a Vele egykorú babák. Ekkor kérdeztem meg a szüleimet, hogy valami baj van vele? Természetesen, a szüleim elmondták, hogy Ő beteg. Szeretetem iránta azóta sem csillapodott, sőt! Egyszerűen csalódtam! Nagyon jó gyerek voltam, nem értettem, hogy miért beteg pont ő. Haragudtam a szüleimre, hogy nem közölték velem. Innentől fogva kezdtem más irányba terelődni. Akkor,7-8 évesen kutatni kezdtem interneten, könyvtárban betegségek után, nem foglalkoztattak azok, ami a többi kisgyereket igen. Ahogy nőttem, nem mutattam érzelmeket semmivel kapcsolatosan, úgy véltem,erősnek kell látszanom,és bizonyítanom kell a szüleimnek, hiszen úgy éreztem, csak a kishúgommal foglalkoznak. Egyáltalán nem sírtam, egészen 13 éves koromig. Egyszer sem. Rezzenéstelen arccal viseltem el mindent. Magamba folytottam bánataimat, keserűségeimet- ebből pedig 13-14 éves koromra elég lett. Nagyon közeli családtagom elhalálozott, és összeomlottam. Fél évbe tellett, hogy újra falakat építettem magam köré, kevés barátot szereztem. Az emberek nagyrésze nem közelített felém, hiszen beképzeltnek tartottak, fiúk sem közelítettek felém, amit nem értettem, hiszen - nagyképűség nélkül mondom- csinos vagyok, voltam, különleges arccal, hiszen ázsiai felmenőim vannak, fotózasi felkéréseket kaptam, amelyekkel nem éltem. Visszatérve, olyan erős falakat építettem magam köré, hogy most, másfél évvel később sem sikerült ezeket se másnak, se nekem lerombolni. Olyan szintre jutottam, hogy rettegek az emberektől. Ritkán járok társaságba, egyetlen egy igaz barátom van,egy fiú, aki mindenben mellettem áll. Sajnos, szeretem ezt a fiút, amivel ő tisztában is van, de barátnője van. Osztálytársak, egyben padtársak is vagyunk. A kapcsolatunk nagyon jó, szavak nélkül is megértjük egymást, de mégis magányosnak érzem magam. Egyenesen utálom magamat, hibáztam az elmúlt egy évben, aminek következtében csalódtam magamban. Tulságosan is nyomasztó gondolataim vannak és nem bírok megszabadulni ezektől. A kishúgommal egyre több probléma van, a szüleim nem foglalkoznak velem, és néha úgy érzem, csak az a fiú tart a Földön. Szorongok, és naponta ingerlékeny, dühös vagyok, gyakran ok nélkül. Nem tudom hogyan vezethetném le. Nem érzem a szeretetet, akármennyit is foglalkozik velem Ő. Bántottam magam, gyakran olyankor, amikor dühös vagyok, szorongok. Az eféle fájdalom elnyomja a belső fájdalmaimat. Tudom, hogy nem megoldás, de mégis megteszem néha.. A tanácsát kérném, mit tehetnék? . Nehezemre esik idegennel beszélni, amikor zavarban vagyok, ideges vagyok, hadarok. Sok esetben szégyenlem is ezt...
Tanácsukat/Tanácsát előre is köszönöm!

A kérdést megválaszolta: 
Kedves Kérdező, mély együttérzéssel olvastam a levelét. Sajnos az egyáltalán nem ritka, hogy a beteg, vagy fogyatékos gyerek TESTVÉRE nagyon rossz helyzetbe kerül azáltal, hogy a beteg gyerek sok szülői figyelmet igényel (vagy fogalmazhatok úgy is, hogy a szülők úgy érzik, az egészséges gyerek dolgai simán mennek, de a betegre nagyon oda kell figyelni), így az egészséges elmagányosodik, szomorú lesz és elszigetelődik. Nem tehet erről senki, de ha nem tehet is, akkor is baj, hogy így van, ahogy nagy teher a Down szindróma is. Tudja, abszolút nem meglepő, hogy ebben az eleve érzelmileg elszigetelten töltött gyerekkor után kibillentette az egyensúlyából a haláleset - ami egyébként is nagyon nehezen viselhető. És ráadásul éppen kamaszkorban érte ez az újabb bánat, gondolom emiatt lényegesen kevesebb energiája, kedve volt ahhoz, amit szerencsésebb kamaszok csinálnak. Maga arra szokott rá az elmúlt években, hogy erősen kontrollálja az érzéseit, különösen a negatívakat, hát persze, hogy nem is nagyon van eszköze a feszültségei hatékony kezelésére. Azért van itt jó hír is: a leveléből nyilvánvaló az intelligenciája, érzékenysége, és az önreflexióra való képessége. És igen, az érettsége. Tényleg csak a "becsületszavára" hiszem el, hogy 16 éves, a levele felnőttre vall. NAGYON jó volna felkeresnie egy pszichológust, és belekezdeni egy terápiába, ami ráérősen és nyugodtan ad Önnek lehetőséget arra, hogy végre igazán foglalkozzon saját magával, és ebben legyen megbízható segítsége (a barátok is nagyon fontosak, de másra "valók"). Mivel 16 éves, ezért lehetősége van Nevelési Tanácsadót felkeresni (csúnya név, de jó intézmény, sok jó szakember, pszichológusok is dolgoznak ott), minden kerületben van. Aztán figyelmébe ajánlom a Faludi utcai rendelőt: http://heimpalkorhaz.hu/blog/rendelo/mentalhigieniai-kozpont/. Mindkét megoldás ingyenes (vagy legfeljebb minimális költségtéritést kell fizetni). Magánrendelésre is el lehet menni természetesen, de az elég költséges dolog. Az az előnye az ingyenes megoldásokkal szemben, hogy a nem fizetős helyeken nagyon sokan jelentkeznek, és a terápia lehetséges hosszát a várakozók száma is befolyásolja, nem csak az, hogy az adott segítségkérőnek mire van szüksége. Mivel Maga szinte felnőtt, sőt lehet, hogy bizonyos szempontból egészen az, úgy gondolom, hogy felkereshet olyan szakembert is, aki felnőttekkel dolgozik, de vannak gyermek és ifjúsági klinikai szakpszichológusok is, akik kifejezetten fiatalokkal dolgoznak. És még valami: az ilyen családi helyzetben SOSEM az szokott lenni a valóság, hogy az egészséges gyereket szándékosan hanyagolják el, hanem az, hogy nem veszik észre, hogy ott is segítségre van szükség. BESZÉLJEN a szüleivel, jelezze nekik, hogy bajban van, és segítség kell, figyelem, együttérzés, esetleg pénz pszichológusra. Maga talán annyira megtanulta a fegyelmet, hogy a szüleinek ma már nincs is esélye arra, hogy észrevegyék, hogy Magával mi van valójában. A segítségükre azért is szüksége lehet, mert ha a szabályokat betű szerint vesszük, akkor egy 16 évesnek még szülői beleegyezés kell a pszichoterápiához. Ezt egyébként nem miden helyzetben veszik betű szerint a pszichológusok, mert van, hogy sokkal fontosabb az azonnali segítség, mint a szülői beleegyezés megszerzése. Meglátja, milyen megkönnyebbülés lesz egy pszichológussal beszélgetni, ahol végre nem kell fegyelmezettnek lennie (bár szabad), és ahol végre elsősorban az számít, hogy Maga mit érez, és nem kell másnak a szempontjait a sajátjaié elé helyeznie. Nagyon kívánom, hogy az érzékenységét és intelligenciáját mihamarabb állítsa - az eddigieknél még hatékonyabban - a saját szolgálatába. Nagyon megérdemli ezt saját magától. Üdvözlettel: Biró Eszter
Kérjük értékelje a választ!
Még nem értékelt