Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Emocionális distancia vagy közöny

Sokáig intenzív osztályon voltam, sokat hallottam és láttam. Kevés kivétellel az ápolók-orvosok közönyösek a halál esetekkel. Vannak olyanok, akiknél látja és érzi az ember, hogy aggódnak a betegért és teljes odaadással megtesznek mindent a felépüléséért.
A jajjgatását hallgattam egy idős néninek, akinek nagy fájdalmai voltak. Volt ápoló, akit idegesített, hogy a néni mindig a gyógyszerét kéri és ezért kiabáltak vele. Az egyik ápoló elindította a morphin pumpát neki. Megkérdeztem az engem ellátó diplomás ápolót, hogy "a néni meg fog halni?". A válasz közönyösen "egyszer mindenki meghal" volt. Elsírtam magam kicsit. A néni is valakinek az édesanyja, nagymamája, talán szerető férje is élt még. Gyermekei, unokái, szerettei lehettek és biztos értékes ember volt ő is, de erre senki nem gondolt ott akkor.
Felépülésemhez sokáig klinikai pszichológushoz jártam, de az egyik legnagyobb érzésem részéről is a közöny és ridegség volt. Nem mondott rá semmit.
Velem van a baj? Én érzek rosszul?

A kérdést megválaszolta: 
Kedves Gábor! A halálhoz való hozzáállásunk egyénenként és társadalmanként is különböző. Az Ön által tapasztaltak gyakran megfigyelhetőek olyan embereknél, akiknél mindennapos a halállal való találkozás. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezek az orvosok, ápolók, mentősök érzéketlen emberek. Minden embernek meg van az a megküzdési stratégiája, amivel a stresszhelyzeteket számára elfogadható módon kezelni tudja. Akinek mindennapos a halál látványa, az egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy összetörten végezze a munkáját a rá nehezedő felelősség mellett. Hiszen neki minden nap ebben a környezetben kell feladatait ellátnia. Vannak, akik könnyebben kezelni tudják ezeket a helyzeteket, erősebbek, ezért munkájukat nagyobb empátiával tudják végezni. Mások nehezen tudják feldolgozni az emberi szenvedést és ezzel gyakran csak úgy tudnak megküzdeni, ha kizárják az érzelmeket (látszólag rideggé válnak). De mindig jusson eszébe, hogy azt nem látjuk, hogy ezek az emberek hogyan érzik magukat, amikor hazaérnek! Úgy gondolom, hogy az, amit Ön átélt egy olyan traumatikus élmény volt, ami legtöbbünkben - akik nem találkoznak nap mint nap a halállal - Önhöz hasonló érzelmeket váltana ki. Az elmúlás azonban része az életünknek és tehetünk azért, hogy miként viszonyulunk hozzá. A haláltól való félelem megkeserítheti az életet és a társadalom modern kori hozzáállása a halálhoz sem segíti ennek elfogadását. Tabu téma. Pedig néhány évtizede a vidéki falvakban még élt az a hagyomány, hogy a halottat otthon ravatalozták fel, ahol a családtagok és a falu népe elbúcsúzhatott tőle. Riasztónak tűnik ma már, pedig ez egy olyan szeretetteljes rítus, ami sokat segít az élőknek az elmúlás feldolgozásában. A haldokló otthon történő ápolása szintén egy olyan hagyomány, ami sajnos mára elveszett. Amennyiben úgy érzi, hogy az átéltek még mindig hatással vannak Önre, beszéljen róla és forduljon a témára nyitott szakemberhez.
Kérjük értékelje a választ!
Átlag: 5 (2 szavazat)