Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Ambivalens kötődés... hogyan tovább?

Kisebbik fiam 3,5 éves. Életének első 2 hetét végigaludta, a 15. napot végigordította. A kötődő nevelés híve vagyok együtt aludtunk, igény szerint szoptattam, hordoztam – sokszor ordított - . Az első pár hét után nem tudott elaludni egyedül és úgy tűnt napról napra emelni kell a külső erőfeszítéseket, hogy álomba szenderedjen, perc alvásért 1 óra babával a karban hullámzó "ugrálással" fizettünk, éjszaka is ugyanez 2 óránként. Férjemmel teljesen ki voltunk purcanva én a szakadék szélén álltam, pszichésen teljesen kivoltam, többször kiborultam a férjemnek, hogy itthagyom őket, mert ezt nem bírom tovább és naponta többször sírva hívtam fel. Gyermekem vígasztalhatatlan volt 2 órát képes volt sírni a kezemben és nem lehetett megnyugtatni. Többször mikor már nem bírtam tovább az üvöltését 10 percre magára hagytam, hogy összeszedjem magam… Születési trauma nem érte, fizikailag egészséges, elhúzódó sárgasága volt-nem derült ki mi okozta-. Ambivalensen kötődik. Mit tehetek?

A kérdést megválaszolta: 
Kedves Krisztina! Bevallom, soraiból nem érzékeltem egy pontosan kikristályosodott kérdést, ezért az első és egyik legfontosabb, amin érdemes elgondolkodnia: mitől érezné előrébb magát jelenlegi helyzetükben? Mire lenne most leginkább szüksége? Mire keres választ? A leírtakból úgy tűnik, Önben kellene valami helyre kerüljön a kisfiával való kapcsolatban, nem a gyermek kötődési mintája hordozza a nehézséget. Meg kellene látnunk, mi játszódott le Önben, amikor eljutott "a szakadék széléhez" és a család (vagy inkább a megélt nehézség?) elhagyásának gondolatához. Mit érzett, amikor elvei ellenére 10 percre magára hagyta síró gyermekét? Amikor belement abba az érzésbe, hogy nem bírja tovább az üvöltését? "A kötődő nevelés" és bármilyen más elmélet csak iránymutatásul szolgál, fontos, hogy tudatosítsa magában: egy elmélet sosem fedi teljességgel a gyakorlatot, hiszen az óhatatlanul leegyszerűsít, általánosít és kiragad valamit a valóság végtelen komplexitásából. Az Önök esetében az merült fel bennem, hogy félre kellene dobni az elképzeléseket, és hagyni, hogy valójában megélhessék kapcsolatukat a kisfiukkal, legyen az olykor könnyű, máskor nehéz, egyszer örömteli, máskor kínkeserves, a fő, hogy bármilyen is ez a tapasztalás, ne utasítsa azt el! Az anyai ösztönei jól működnek, megbízhat bennük. Hogyha szívesen dolgozna önmagán ebben a témában, bátran keressen fel egy szakembert, aki segít jobban elfogadnia és szeretnie magát kisebbik kisfia édesanyjaként! Üdvözlettel, Balogh Nikolett
Kérjük értékelje a választ!
Még nem értékelt