Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Aggasztó viselkedés

Jónapot kívánok!
Olyan problémám lenne hogy a 4 éves kisfiam velem az édesapjával és az amyai nagymamájával nagyon csúnyán beszél,üt minket,ha nem úgy van valami ahigy ő szeretné akkor sikítva kiabál,folyamatosan buták és hülyék vagyunk!Nem fogad szót!
Amikor 2 éves volt akkor vissza kellett mennem dolgozni és onnantól az apai nagypapája vigyázott/vigyáz rá!Ő tudja fegyelmezni neki szót fogad!
Azt is tudni kell hogy sokszor fültanúja volt amikor az apukájával veszekedtünk!
Szerencsére az óvódában nincs semmi magatartási probléma vele barátkozik szót fogad tudja hogy hogyan kell viselkedni!
Vajon ez a viselkedés csak nekünk jár?
Nagyon elvagyok már keseredve hogy nem tudunk rá hatni semmivel!

A kérdést megválaszolta: 
Kedves Kitti! Mivel eddig nem válaszolták meg kérdését a gyermekpszichológus kollégák, vettem a bátorságot, hogy felnőttekkel foglalkozó pszichológusként reagáljak rá. Annál is inkább, mert az én kisfiam is ennyi idős és sok szempontból hasonló cipőben járunk Önökkel. Először is kiemelném, hogy ha az óvodában együttműködő, jól beilleszkedő, akkor valószínűleg nem kell komolyabb szocializációs problémára gyanakodni. Jó intuíciónak érzem, amit leírt, hogy ez a viselkedés Önöknek, a szülőknek "jár": talán furcsán hangzik, de a bizalom jele, ha egy gyerek mer rosszalkodni, mert tudja, hogy így is elfogadják, és egyelőre ez az eszköze van a feszültségei levezetésére. Ezzel együtt lehet benne harag amiatt, hogy nem lehet Önökkel, hanem a nagypapával kell lennie. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ott nem találkozik-e túlzott szigorral, ami látszatra sikeres nevelési stratégiának tűnik - nem rosszalkodik a gyerek, ugyebár -, viszont nem biztos, hogy a gyerek igényeihez igazodik. Elképzelhető, hogy a nagypapa szigorától tartva nála fegyelmezi magát, aztán biztonságban, a szüleinél engedi ki a gőzt. Ez persze csak egy feltételezés részemről, nem ismerem a helyzetet és a nagypapát, Ön nyilván jobban meg tudja ítélni, hogy milyen a kapcsolata az unokájával. Az valóban nem szerencsés, ha egy gyerek rendszeresen ki van téve annak, hogy fültanúja legyen a szülei veszekedésének, de teljesen nem elkerülhető, sőt nem is egészséges. Az a fontos, hogy ha ez megtörténik, láthassa, hogy utána kibékülnek, vagy legalábbis kaphasson valamilyen magyarázatot a történtekre, pl. el lehet neki mondani utólag, hogy az előbb Apával ezen és ezen veszekedtünk (nyilván az ő szintjén), de már megbeszéltük, megoldottuk, vagy ha még tart a harag, el fog múlni, túl leszünk rajta, stb. Fontos kiemelni, hogy nem miatta veszekedtek, nem ő a hibás azért, hogy a szülei között feszültség van - nagyon gyakori, hogy a gyerekek magukat hibáztatják ezért. A konkrét agresszió kezelésével kapcsolatban pedig ritkán válik be, ha korlátozni, pláne büntetni próbálják azt. El lehet magyarázni, hogy ez nekünk rosszul esik, ilyenkor nem jó együtt lenni veled, így nem tudunk játszani, együtt lenni, stb. Ki lehet fejezni, hogy az érzést elfogadják, csak annak a kifejezésmódját nem, pl. megértem, hogy most dühös vagy ránk, ezzel nincs is semmi baj, de akkor se üss meg, azt nem fogom hagyni, akkor elmegyek a közeledből. Vagy: ezeket a szavakat ne használd, mert nagyon rossz annak, akinek mondod, az nem akar a közeledben lenni, vagy mérges lesz rád. A játékos elterelések is beválhatnak, pl. eltúlozva sírni, hogy mennyire megbántódtak, vagy eltúlozva utánozni az ő reakcióját, biztatni arra, hogy még sokáig csinálja, még sikítson, de nevetni tilos! Bábozni, kitalált mesét együtt mesélni is nagyon jó feszültséglevezető, és így áttételesen ki is tudja mondani a problémáját, amit direktben még valószínűleg nem tudna megfogalmazni a kisfia. Sikeres próbálkozást, sok türelmet kívánok! (Biztatásként: az én kisfiam már kezd túljutni ezen az időszakon, néhány hónapig tartott nála.) Üdvözlettel, Domján Mónika pszichológus
Kérjük értékelje a választ!
Még nem értékelt
Problémakör: