Pszichoszomatikus betegségek

Az egészség pszichológiai értelemben elsősorban pszichoszomatikus egészséget jelent, azaz a lelki működések relatív egyensúlyát, harmóniáját (Pikó, 2005). Az egészségpszichológia és a magatartástudományi medicina az egészség egyensúlymodelljében szemléli az emberi létezést. Eszerint a betegség nem feltétlenül egészségtelen, hanem átmeneti vagy tartós egyensúlytalansági helyzet, akár sorsfordító életesemények, akár belső lelki folyamatok, sőt mindezek együttese és kölcsönhatása idézi elő az egyensúlyvesztést (Kopp M., 2001). Alexander szerint, - aki a multikauzális pszichoszomatikus betegségmodellt megalkotta- az alapvető etológiai tényező egy specifikus emocionális konfliktushelyzet. Ha az egyén nem képes a szervezet homeosztázisát veszélyeztető fenyegető ingerrel megbirkózni, agresszív késztetéseit nem képes levezetni verbális vagy viselkedéses úton, akkor tartós készenléti állapot alakul ki, mely a szimpatikus idegrendszer túlműködését eredményezi. Az agresszió, a vetélkedés elfojtása a szeretet, a biztonság, elvesztésétől való félelem miatt funkcionális idegrendszeri zavarokhoz, majd tartós konfliktus esetén szomatikus sérülésekhez vezethet (hipertónia, migrén, stb).

Általános pszichoszomatikus szindróma meghatározása szerint a szindróma a testi tüneteket képző kórállapot, amelynek nincsenek organikus okai vagy társulásai, viszont keletkezését pszichoszociális terhelésekre és/vagy belső konfliktushelyzetre lehet visszavezetni. Az előtérben tehát a lelki és szociális konfliktusok szomatikus kifejeződése áll. Minden betegség szeretet és figyelem kérés is. Az emberek egyik leghétköznapibb konfliktusát a saját szeretetük és a környezetük által nyújtott szeretet mennyisége és minősége közötti ellentmondás okozza. Egyesek azért betegszenek meg, hogy biztosítsák maguknak azt a figyelmet és törődést, amelyre szükségük van, és a betegség igény, igazolás és ugyanakkor vezeklés is az igényelt szeretettöbbletért. Másrészt a betegségek olyan utakat jelentenek, amelyek mentén a beteg visszavonulhat a valóságból, hogy "ápolja magát" vagy "törődjön magával". Más szavakkal, ha a valódi problémák eredeti nyers formájukban túl nehezek, ahhoz a megoldáshoz folyamodnak, hogy fantasztikussá alakítják őket, aminek egyebek között az az óriási előnye is megvan, hogy panaszkodni lehet róluk. Ahol a pszichoszomatikus betegség mutatkozik, ott elfojtással állunk szemben, egy vagy több lelki dimenzió háttérbe szorult, az örömforrások bezárultak (Császár, 1989). 

A betegekre testi-lelki elzáródás - elzárkózás- elidegenedés is jellemző, továbbá mértéktelenség, rendetlenség, káosz is. Antalfai Márta szerint a pszichoszomatikus betegség felfogható részben változásra, változtatásra való képtelenségnek, mivel a betegségek hátterében sok esetben éngyengeség (Antalfai, 1994, 2001),  s ennek következtében a külvilág kihívásaival szembeni megküzdési elégtelenség húzódik. Antalfai, (2007,360.) Bagdy Emőke a betegséget az élet megőrzése szempontjából bölcs egyensúlyvesztésnek gondolja, de egyúttal hibás adaptációnak is, mely arra inti a beteget, hogy törődjön bajbajutott önvalójával, óvja, gondozza azokat a saját lehetőségeket, amelyek védelmezik az egyént az „egyensúly kiborulástól” (Bagdy, 2007).

A gyógyulni akarás is azt jelenti, hogy s betegnek van valamilyen elképzelése, sejtése, ideálja az egészségről, az egészséges lélekről és személyiségről, magatartásról, ezt szeretné elérni, ugyanakkor a homályos sejtés konkrétabbá válását is igényli, a célok tudatosabb látását. Az is feladata a pszichológusnak, hogy az egészség-képet konkretizálja, tudatosítsa, megvalósíthatónak hitesse el a célt, és az utat, módszert is megmutassa. (Császár, 1989)

A leírást Bukta Tünde pszichológus küldte be, kattints ide, hogy megtekintsd a szakember adatlapját!