Addiktológa (függőségek: alkohol, drog)

Az addiktológia a függőségi állapotokkal foglalkozó ága a medicínának. Ráépített szakvizsgaként pszichiáter szakorvosok szerezhetik meg e képesítést. Függőség alatt olyan élettani-pszichológiai folyamatot értünk, melyre az a jellemző, hogy az érintett személy rendszeresen, folyamatosan használja a szert (lehet ez legális vagy illegális drog, alkohol, nikotin, gyógyszer, stb), nélküle nem tud létezni. A súlyosabb esetekben az egész élete, mindennapi tevékenysége kizárólag a szer megszerzéséből áll, ez mintegy kiteszi cselekedeteinek egészét.

Megkülönböztetünk pszichés és szomatikus függőséget: A pszichés függőség esetén a szer megvonása csak pszichológiai-pszichiátriai tüneteket okoz, míg a biológiai függőség esetén a megvonás komoly testi tünetekhez, állapotokhoz vezet, melyek akár halálosak is lehetnek. A kialakulást és a szerhasználatot tekintve az okok feltátása vonatkozásában elmondhatjuk, hogy döntően elviselhetetlen, szenvedéssel járó élethelyzetek kényszerítik rá a szerhasználót, hogy az adott droghoz nyúljon, az esetek csekélyebb részében szimpla kísérletezgetés az ok, a végeredményt tekintve azonban ugyanolyan pszichés és/vagy testi függőség alakul ki. Talán a leggyakoribb függőségi fajta az alkoholfüggőség, melyet a társadalom sokkal toleránsabban „fogad el”, mint a heroin-, kokain- vagy egyéb függőséget. Érdekes módon a férfiak alkoholizmusán már senki nem ütközik meg különösebben, míg ezt a nőknél súlyosan elítéli a társadalom.

Szerhasználat során először kellemes vagy hipnotikus élmények jelentkeznek, az agyban nő a dopamin és szerotonin kibocsátása, mely a boldogságérzésért felelős ún. limbikus rendszerre fejti ki hatását. Ezt az érzést, élményt keresi a beteg a következő alkalommal is, majd egyre tovább, mígnem már nem tud élni a drog nélkül. Eleinte növelni kell a drog mennyiségét, mert a szervezet hozzászokik, csak egyre nagyobb adagok vezetnek ugyanazon hatáserősséghez, mint kezdetben. A végső állapotban azonban már a drogok nem hatnak a jutalmazó agyi centrumokra, hanem a nagy mennyiségek is csupán a plazma drogkoncentrációjának (stady-state) fenntartására elégségesek. Tehát egy idő után már nem azért él a függő a szerrel, mert jó érzéseket generál, hanem mert ha nem tenné, megvonási tünetek jelentkeznének.

A megvonási tünetek különböző szerek esetében mások és mások. Más az elvonási szindróma a „kemény” drogoknál, más a gyógyszereknél (benzodiazepinek), más az alkoholnál és megint más a nikotinnál. Itt súlyos pszichovegetatív összeomlások, neurológiai, pszichiátriai és belszervi tünetegyüttesek léphetnek fel. Gyakorta fordulhat elő akár halásos kimenetelű delirium vagy status epilepticus (sorozatos nagyrohamok).

A gyógyítás első felében detoxifikációt kell végezni, azaz a szervezetet méregteleníteni kell. Ez általában kórházi körülmények között történik. Ezt követően jön az elvonó kezelés, melyben már a motivációknak, érzelmeknek, életvezetésnek, személyiségstruktúra megváltoztatásának jut szerep. Megjegyzendő, hogy a függőségi állapotok gyógyíthatatlanok. Csakis az érhető el, hogy a beteg hosszabb-rövidebb (de természetesen lehet örökre is) ideig „tiszta” marad, de a kísértéstől függően élete későbbi szakaszaiban bármikor nyúlhat újra a droghoz.

Érdemes még megemlíteni a codependentiát, vagyis a társfüggőséget. Ez alatt azt értjük, hogy az érintett személy valamelyik családtagja, hozzá közel álló hozzátartozója fenntartja a beteg függőségét valamilyen ok folytán, támogatja őt a szerhasználatban.