Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

A vonzás törvényei I.

Antal-Uram Dóra képe
Ellenőrzött szakember

Mi a vonzalom, hogyan magyaráznánk el egy idegen bolygóról érkező földönkívülinek? Egyáltalán honnan tudjuk, hogy van, miből érezzük? 
És mitől függ, hogy ki felé érezzük, és ki felé nem? És az, hogy mikor lesz belőle szerelem, és mikor nem?
Ezekre a kérdésekre keressük a választ a következő cikk-sorozatban. 

A meglehetősen nyers és tankönyv-szagú definíciók így hangzanak (ki-ki töltse fel személyes tartalommal):

  • "A ragaszkodás érzése egy személy, élőlény iránt, amely főként szeretetből ered."
  • A vonzalom az intimitás kezdete. 
  • Egy önkéntes kapcsolatra irányuló vágy, amely kapcsolat azért marad fenn, mert a benne lévők élvezik egymás társaságát.
  • ​Egy olyan attitűd, melynek van érzelmi komponense (másik ember értékelése aszerint, hogy mennyire kedveljük), kognitív eleme (vélekedések a másikkal kapcsolatban) és viselkedéses jegyei (másik megközelítése-elkerülése).

Nagyjából képet kaptunk tehát a szóban forgó fogalomról. A következőkben nézzük meg tehát azokat az aspektusokat, melyek meghatározzák, hogy mikor és ki iránt érzünk vonzalmat.

1. "Általam vagy, mert meg én láttalak"

- írja Ady Lédának Elbocsátó szép üzenetében. A vonzalom két alapvető aspektusát fedezhetjük fel ebben a kissé kegyetlen mondatban. Ezek egyike az ismerősség, a „meglátni és megszeretni”; a másik pedig a közelség. Számtalan szociálpszichológiai kísérlet támasztotta alá a puszta észlelés és a közelség hatását a szimpátia vonatkozásában: az interakciók, találkozások valószínűségének növekedése, a funkcionális és fizikai közelség tehát pusztán az ismerősség miatt nagyobb vonzalommal jár.

Miben rejlik vajon az ismerősség ereje? 

  • Egyfelől magában hordozza a megértést: ha ismerem, jobban értem, jobban tudok empatizálni vele, egy idő után ez a "szavak nélkül is" jelensége,
  • Növeli a kontrollérzetünket: ismerjük, tehát előre tudjuk jelezni, valamelyest kiszámítható.
  • Magával hozza a bizalmat: hozzá vagyunk szokva, bízhatunk benne,
  • valamint az énfelnagyítás lehetőségét is: „Embert barátjáról, madarat tolláról”.
  • És végül kielégíti a valahova tartozás iránti alapvető szükségletünket.

2. „Neked csak a külsőm számít!!”

A fizikai vonzerő szerepe kapcsán gyakran hangzik el (hangosan vagy kimondatlanul) a fenti sérelem: mintha azt éreznénk, a fizikai vonzerő erényének kiemelése felülírja a személyiségünk mélyebb aspektusait. Igaz lehet-e a gyakran hangoztatott közhely, miszerint "Drágám, de hisz tudod, nekem a külső nem számít, csak a belső értékek!"

Kezdjük egy gondolatkísérlettel, nevezhetjük fantáziálásnak is: képzeljen el az Olvasó egy számára igazán vonzó alfahímet vagy bombanőt, aki ellenállhatatlan csáberejével milliók szívét hódítja meg már az első pillantásra. Megvan?

Nézzük, ismerjük-e a szociálpszichológiát, megfelel-e a fantáziált ideálunk az elméletnek és kutatási eredményeknek. Képzeletünk akkor működik tudományosan megalapozottan, ha:

  • az elképzelt adonisz vagy domina magán hordozza a fiatalság jeleit, arcvonásai szimmetrikusak és prototipikusak (az adott kultúrát a legjobban képviselik)
  • a nők kissé gyermekes vonásokkal megáldottak (távol ülő, nagy szemek, kis orr, kis áll); karcsúságra utaló, de érettséget tükröző jeleket hordoznak (keskeny arc, erős arccsont); vonásaik nagy kifejező erővel bírnak (szemöldökük magasan ívelt, mosolyuk széles); valamint szexuális jelzésekben bővelkednek (vastag alsó ajkak, mély dekoltázs és dús, jól fésült haj)
  • férfiaknál a fő kritériumok a kiugró arccsont, az erős állkapocs, a széles váll és hát, az izmos testfelépítés (ami a támadókkal szembeni védelem biztonságát nyújtja)

Miért olyan fontos szempontok ezek? Egyfelől a vonzerő tulajdonított státussal jár, amibe a vonzó ember „csak úgy beleszületik”, nem kell kivívnia, küzdenie érte (mázlista…).  Ezzel magyarázható, hogy a vonzó embereket általában sikeresnek, és jó társas készségekkel rendelkezőnek tartjuk, akikről feltételezzük, hogy kompetensek, társaságkedvelők, kiegyensúlyozottak és szellemesek, barátságosak, szexuálisan túlfűtöttek, érdekesek, függetlenek, merészek, jó társalgópartnerek… Egyszóval tökéletesek.

És itt a csapda! A mondat úgy kezdődött, hogy "feltételezzük". Tehát ez egy hipotetikus konstruktum, sztereotípia, ami pusztán a mi fejünkben létezik, a kutatási eredmények mindezeket nem támasztják alá. Kimutatható ugyanakkor, hogy társunk vonzereje többnyire hasonlít sajátunkéhoz. Miről van szó tehát? Társunk saját vonzerejével, a saját nemének képviselői közt elfoglalt helyével egyfajta tükröt tart önmagunkról; képet ad arról, hogy mi hova pozicionálhatjuk magunkat a saját ranglétránkon. A fizikai megjelenés szerepének súlya számtalan egyéb tényezőtől is függ: erősen önmonitorozó személyek számára például nagyobb fontossággal bír a külső, mert a partnerre úgy tekintenek, mint saját társadalmi helyzetük jelzőszignáljára. Vagyis minél vonzóbb társat kaparintanak meg, annál jobban képesek működtetni az énfelnagyítást és az önigazolást (hisz ők ezt érdemlik, nekik ez jár).

3. „Az ellentétek vonzzák egymást”

Talán a legtöbbet hangoztatott és legvitatottabb elképzelés a vonzalomról a komplementaritási elv érvényesülésének kérdése, vagyis, hogy valóban olyanokhoz vonzódunk-e, akik tulajdonságaikban kiegészítenek minket. Gondoljunk bele, már a csecsemőkutatások (Thomas és Chess például) felhívták a figyelmet az anya-gyerek temperamentuma közti megfelelő összeillés jelentőségére. Párkapcsolatira átfordítva: a lassan felmelegedő A) felet egy aktív, könnyű temperamentumú B) társ könnyen túlingerelheti, ami mindkettejük számára frusztráló, hisz A) nem tudja felvenni a tempót, B) pedig saját erőfeszítései híján soha nem nyer kielégülést. 

Nézzünk egy másik példát Eysenck személyiségmodelljét használva:

  • X. úr erősen extrovertált és kissé kiegyensúlyozatlan: hangulata változékony, nyugtalan, nagyon aktív, optimista, társaságkedvelő
  • Y. hölgy ezzel szemben introvertált és stabil: nyugodt, kiegyensúlyozott, megbízható, békés természetű, gondos, ám passzív

Eleinte persze X. úr boldog, hogy haverjaival közös sörözéseire nem hogy nem kell vinni az asszonyt, sőt a drága kincs még kegyesen magától fel is ajánlja, hogy csináljon bátra több programot (addig is egyedül tud lenni a biztonságot adó négy fal között); ekkor tehát remekül kiegészítik egymást. Így azonban a párkapcsolat lángolóan szerelmes, rózsaszín köddel borított szimbiotikus fázisán túljutva az ún. gyakorlás szakaszában szembesülnek a különbözőségeikkel. Ahogy pedig a másiktól független aktivitások és külső kapcsolatok száma gyarapszik, valamint a hangsúly az autonómiára helyeződik, a kapcsolat felbomlás közelébe kerülhet. Nem marad elég érzelmi tartalékuk a következő, újraközeledési szakaszhoz, melyben cél lenne az egyensúlyteremtés az ÉN és a MI között.

A mítoszra a válasz tehát: nem. Hosszú távon legalábbis beigazolható, hogy a különbözőségek csalódásokhoz vezetnek, nem lesz kielégítő a párunkkal való azonosulás, identifikáció, nem teljesül a szimmetriaelv, amiben az egyetértés hasonlóság érzését kelti - ez megerősítő erővel bír - fenntartja a kölcsönös kommunikációt - ami további lehetőséget nyújt az egyetértésre és így tovább. Az érett kapcsolat ismérvei hiányoznak tehát: a határok biztonságosak ugyan, de rugalmatlanok és az intimitást egyáltalán nem elégítik ki; valamint a közelség-távolság szabályozása sem működtethető optimálisan.

A következő részben megvizsgáljuk, vajon a hasonló a hasonlóval elv érvényessége igazolható-e, illetve, hogy mi a kölcsönösség szerepe a vonzalom kialakulásában.