Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

A változtatás rajtad múlik! Egy kliensem története

Gesler Lili képe
Ellenőrzött szakember

Egy kedves kliensem írását szeretném megosztani, melyben elmeséli azt, hogy hogyan változtatta meg az életét. Köszönöm Reni, hogy része lehettem a történetednek, és köszönöm, hogy megoszthatom.

Az én igazi tündérmesém

Egyszer volt, hol nem volt, még az Üveghegyen is túl, majdnem ott, ahol a kurtafarkú malac túr, de leginkább a Balaton északi partján élt, éldegélt egy kislány a szüleivel és két testvérével. Ez a kislány én volnék, aki már kisgyermekként is kisgömböc formájában élt. Kisgyermekként is duci voltam, ahogy az lenni szokott, a tornaórák igazi kihívást jelentettek. Sokunk számára tény, hogy a gyerekek sokszor igen utálatosan tudnak lenni. Engem is elkezdtek csúfolni, mert kövér voltam. A reakció részemről erre az volt, hogy elkezdtem „rejtőzködni”, takarni magam, fekete ruhákat cibáltam magamra, zsákokba öltöztem – aligha csoda, hogy tramplinak látszottam, és az igazi énemet rejtegettem… no és ahogy az lenni szokott… végül mindezt el is hittem magamról. Védekezésül a könyvekbe, a tanulásba temetkeztem, aminek köszönhetően hamarosan felborult az értékrendszerem, mert úgy gondoltam, csak akkor vagyok értékes, jó, akkor számítok, ha tanulok, ha jó sok bizonyítványom, s még több diplomám lesz.

Hosszú idő elteltével, megismertem valakit, aki később a férjem lett. Vele, érte, elköltöztem egy másik városba, azt gondoltam, hogy az új környezet, az új kapcsolat majd megváltoztat mindent. Nem így lett. 14 év telt el úgy, hogy a kapcsolatom folyamatosan romló helyzete ellenére kitartottam, nem voltam tekintettel magamra. Ő pedig megerősítette bennem azt a szörnyű gondolatot, hogy örüljek, hogy ő van nekem, mert egyébként senki más nem értékelne, és fogadna el engem, kövéren, rondán…

Amikor 40 éves lettem, akkor valami „átkattant” az agyamban, és megajándékoztam magam egy fotózással, amolyan „lelki tuning” gyanánt. A kamerán keresztül a fotós, Juci megmutatta, hogy milyen is vagyok valójában. Hihetetlen önbizalmat adott akkor. A fotózás lendülete nem tartott sokáig, hiszen az életben akadt, aki ezt a lendületet elvegye tőlem – igaz, kellettem hozzá én is, hiszen hittem neki és hagytam. A megalázás, a lelki, verbális bántalmazás gyakorlatilag mindennapossá vált.

Ezzel ellentétben hatalmas vágy volt bennem, hogy mindenkinek megmutassam, hogy az igazi énem valójában magabiztos, elfogadja és szereti magát, és nem másoknak rendeli alá magát. Lépésről lépésre haladtam előre, viszont az a mérgező kapcsolat, amiben éltem, időről – időre megtorpanásra késztetett.

Az áttörés első igazi lépése 2016. nyarán volt, amikor először kimondtam, hogy elég volt. Három esemény 3-4 napon belül következett be, egy ifjúkori barátom hosszú beszélgetéseink során szembesített nagyon sok mindennel, új állás lehetőséget kaptam, és közben anyukám súlyos beteg lett. Leginkább ezutóbbi ráébresztett arra, hogy nagyon rövid az élet, amiből mindenkinek egy van, és igenis megérdemlem azt, hogy ez az élet hozzám méltó legyen. Olyan élet, ahol elfogadom magam, ahol nem az lesz a meghatározó, hogy a környezetem mit mond rám, mit gondol rólam. A családomnak –bevallottam mindent, és karácsony előtt 2 nappal kiléptem abból a kapcsolatból, ami igazán tönkretett.

2017. évet titokban, új élettel, a nulláról mindent újrakezdve, új lehetőségekkel kezdtem el. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, tudtam, hogy rengeteg hullámvölgy lesz benne és hogy lesznek pillanatok, amikor feladnám. Új helyre költöztem. Az első napokban feltettem magamnak a kérdést, hogy mit választok: tovább sajnálom magam a kanapén, vagy felkelek és teszek magamért valamit? Az utóbbi mellett döntöttem. A döntésemben közrejátszott az is, hogy újra megnéztem „A legszebb ajándék” című filmet. A kanapén ülve rá kellett döbbennem, valószínű, hogy a 12 ajándék közül igaziból mind az enyém... csak még esetleg nem mindet látom jól...

Januárban lehetőséget kaptam arra, hogy elvégezzem a „Ningcsing Csikung” alaptanfolyamát, aminek a fő üzenete az, hogy „Haladd meg a múltad”. Ez a 6 hetes tanfolyam rengeteget adott nekem. Elkezdtem magamat megismerni, elkezdtem tudatosan élni. Itt még elég sokszor mondtam, hogy „nem tudom, csak próbálom”. Az Oktatóm Yoda mestert idézte nekem: „Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld.” És megcsináltam: a csikung azóta is része a mindennapjaimnak, és valahogy belső késztetésem van arra, hogy folyamatosan csináljam, gyakoroljam.

A következő mérföldkő az volt, amikor vettem egy egészalakos, nagy tükröt. Gondoltam, egy nőnek ilyen azért kell a lakásba. Hát persze, kell… a baj csak az volt, hogy nem szerettem belenézni, nem szerettem magamat látni. Ekkor eszembe jutott, hogy amikor fotózáson voltam, Jucinál láttam pozitív jelzőket a tükör körül, és ez akkor nagyon tetszett. Magamtól nem tudtam írni ilyen mondatokat, így megkértem a barátaimat, hogy mondjanak rólam jellemzőket, hogy ők milyennek látnak – rengeteg mondatot kaptam. Ezeket átfogalmaztam „E/1” alakba, és a tükör köré ragasztottam. Az átütő siker azonban elmaradt.

Tavasszal durva, arrogáns, énem és lényem ledegradáló zaklatások kezdődtek, így ami apró lépéseket mindaddig megtettem, elveszni látszott. Az egyik kollégámnak köszönhetően eljutottam Lilihez, a legvarázslatosabb pszichológushoz. Kétségek közt vergődve, szkeptikusan mentem el az első találkozóra. Akit ő először látott, az egy egyhelyben toporgó, magát egészen alulértékelő nő volt. Aztán elkezdtünk együtt dolgozni. Hetente mentem hozzá, de a két ülés között minden napra egészen komoly „házi feladataim” voltak, amik nagyon komoly önmunkát, és fegyelmet kívántak és kívánnak meg tőlem, a célkijelölésen és az akaraton kívül. A cél az volt, hogy végre elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok, hogy magamnak akarjak megfelelni, ne másnak.

Lilinél tanultam meg, hogy ne csak belepillantsak a tükörbe, ne csak végigfusson a szemem magamon, hanem megtanultam önmagamra nézni, a saját szemembe nézni, és magamra mosolyogni, és integetni magamnak. Először ez nagyon nehéz volt. A sok gyakorlás viszont meghozta az eredményt. Megtanultam örülni magamnak, és ez jó érzéssel tölt el. Közben a tükör köré ragasztott mondatok is egyre fontosabbak, lényegesebbek lettek, egyre inkább el tudom fogadni, hogy ez valóban én vagyok. Fontos fordulópont volt, amikor a negatív gondolataimat megváltoztatásával kezdtem el foglalkozni. Miközben gyakoroltam, és a feladataimat oldottam meg, rengeteget olvastam, és napi rendszeressé vált a csikung mellett a séta, akár sok-sok kilométeren keresztül. Fantasztikus élmény volt az, hogy a környezetem folyamatosan pozitív visszajelzésekkel „bombázott”. A régi barátok mellett új emberek lettek az életem részei, kinyíltam előttük, és meg mertem mutatni, hogy én nemcsak az „okostojás” „tanulásmániás” vagyok.

Megtanultam „lélegezni” is. Tudom, így lehet viccesen hangzik, de ezzel a gyakorlattal tudom a tudatos jelenlétet elérni reggel, este pedig a nyugodt alváshoz segít hozzá. Ha pedig napközben válik a helyzet nehezebbé, akkor a stressz leküzdésére használom.

Lili azt mondta nekem, hogy a lelkem hasonlítsam egy kerthez. Egy olyan kerthez, amit nem gondoztak, így hagytam, hogy kiszáradjon, sőt tele legyen gazzal. Emiatt a valós énem nem mutatkozott meg. Szép lassan a gaz vált uralkodóvá, és elrejtette azt a ragyogó, kereken is igazi énemet. A folyamatos önmunka pedig lehetővé tette, hogy a gyom eltűnjön, és a virágok újra kinyíljanak. A kert még nem pompázik teljes szépségében, de nem sok hiányzik már. A virágok mind azok a tulajdonságok, azok az értékek, amik én vagyok. És ezekből nem kevés van. Hamarosan újra színpompás lesz, és nagyon fog virágozni. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nincsenek rossz dolgok jelen, vagy ne lennének negatív tulajdonságaim. Dehogynem! De ezekkel együtt vagyok az, aki vagyok. Azt hiszem, végre megtanultam, hogy bátor vagyok, nyitott, és rá tudom bízni magam az életre.

Megtanultam, hogy a múlt megtörtént, azt nem tudom megváltoztatni, viszont a jelenemet nem hathatja át. Azt gondolom, hogy a rossz dolgok is az élet részei, de egészséges önértékeléssel és önbecsüléssel ezeket az élet részeként tudom kezelni. Meg tudom engedni magamnak, hogy időnként rossz passzban legyek, de tudom, hogy ez csak pillanatnyi állapot. Megtanultam igazán megbocsátani, egyrészt magamnak, másrészt mindenki másnak, aki közrejátszott abban, hogy elveszítettem magamat.

A legfontosabb, hogy elkezdtem hinni magamban, és elkezdtem önmagam lenni. Annyi lehetőség van az életben, amitől jobban érezhetjük magunkat, csak elhatározás kérdése az egész. Magunkért csak és kizárólag mi vagyunk a felelősek. Képzeljük el magunkat és az életünket egy festővászonnak. A színek palettája és az ecset is a mi kezünkben van! Ez azt jelenti, hogy olyanra festjük magunk körül a világot, amilyenre csak szeretnénk! Ne engedhetjük meg, hogy mások bepiszkolják a vásznainkat!

Problémakör: