Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Válás a családban

Heim Judit képe
Ellenőrzött szakember

„Anyád nem akar velem kibékülni.” „Apád itt hagyott minket.” „Csak miattad maradtunk együtt eddig.” „Apáddal képtelenség együtt élni, ezt te is tudod.” „Döntsd el te, hogy kivel szeretnél élni.”

Kimondva vagy akár kimondatlanul, de ezek a mondatok gyakran elhangzanak a válófélben lévő családoknál a szülők szájából a gyerek felé. Olyan helyzetekről lesz most szó, amikor a gyerek már nagyobb, kamasz, tehát a szülők azt gondolják, hogy meg lehet beszélni vele dolgokat. Tegyük hozzá, hogy joggal gondolják ezt, csak az nem mindegy, hogy mit beszélnek meg vele és hogyan.
A válás a családban mindenki számára nehéz helyzet. Ebben a gyakran hosszan, akár évekig elhúzódó folyamatban elkerülhetetlen, hogy sérüljenek a családtagok. Ha azonban néhány fontos dolgot szem előtt tartanak a szülők, akkor a sérülések mértéke csökkenthető. Olyan automatikus működések indulnak be ilyenkor a családtagokban, amelyeket, ha tudatosítunk, az nagymértékben segíthet.
Nehéz elkerülni azt, hogy amikor a szülő egyébként is teljesen tanácstalan, ne a gyerekével beszéljen a problémáiról. Hiszen olyan nagy már, olyan sok dologról lehet vele beszélni... A válást sok családban még ma is szégyenteljes dolognak tartják, kudarcnak, amiről nem lehet „idegeneknek” beszélni. Pedig nagyon fontos lenne, hogy a szülők olyan külső személlyel tudjanak beszélni, aki tanácsot tud adni, támogatni tudja őket ebben a folyamatban, legyen ez akár a nagyszülő, barát, jó ismerős, vagy szakember. Ha nem így tesz a szülő, könnyen bevonódhat ebbe a helyzetbe a gyerek.
Elsőként fontos leszögezni, hogy a gyerek bármilyen nagy már, ebben a helyzetben a szülők gyereke, nem barát vagy barátnő. Nagy károkat okozhat, ha olyan dolgokat beszélünk meg vele, mint például, hogy mi volt a gond a szülők házasságában, esetleg ki csalt meg kit, elkezdjük a gyerek előtt hibáztatni a másik felet. Gyakran nem is kell, hogy ezek ki legyenek mondva. Könnyen „átmennek” a gyerek felé a negatív megjegyzések egy arckifejezéssel, egy nézéssel, azzal, hogy nem szólnak egymáshoz a szülők.
A kamasz, sőt a fiatal felnőtt is gyerek a szülei válásában, és ezt a szerepét meg kell neki hagyni. Ha tanácsot kérünk tőle, olyan kérdések megbeszélésébe, még rosszabb esetben eldöntésébe avatjuk be őt, amihez nem kellene, hogy köze legyen, önkéntelenül is olyan felelősséget teszünk a vállára, amit hosszú évekig, sőt akár egy életen át nem fog tudni letenni.
Az egyébként is feszültséggel teli helyzetben nagy szorongást okoz a gyerekben, ha állásfoglalást kérünk tőle, esetleg sugalljuk vagy meg is mondjuk neki, hogy kit miért kellene választania. Gyakran megesik ilyenkor, hogy a gyerek azt a szülőt választja, akit gyengébbnek lát, például az elhagyott felet, és feladatának érzi azt, hogy segítsen neki, támogassa őt. A szülő pedig könnyen el is fogadja a támogatást tőle, hiszen valóban segítségre van szüksége. Csakhogy nem a gyereke a megfelelő személy erre.
Egyszer egy apuka megkérdezte tőlem, hogy milyen veszélyei lehetnek ennek a helyzetnek a gyerekére nézve. Arra kértem, hogy gondolja végig, hogy neki, felnőttként mennyire nehéz ez a helyzet (nemhogy a gyerekének), milyen felelősséggel jár ez (olyannal, amit egyszerűen nem bír el egy gyerek), mennyire tud így egy kamasz a saját dolgaival foglalkozni (például a tanulással, a kortárs kapcsolataival, a saját kamaszkori feladataival), és, ha ezeket az éveket valamelyik szülője támogatásával tölti, az lehetséges, hogy egy egész életen át pótolhatatlan lesz. Mennyire nehéz egy ilyen helyzetbe kerülő kamasznak a lázadás, ami a szülőkről való leválásnak elengedhetetlen része, és mennyire okozhat neki nehézséget a későbbi párkapcsolataiban az a pozíció, amibe a családon belül kerül.
Fontos, hogy beszélgessünk a gyerekkel arról, hogy mi történik a családban a válás során, de az ő szintjén, és nem bevonva őt a szülei közötti esetleges vitába, mert ez egyszerűen nem az ő dolga.

A cikk folytatását ide kattintva találja.