Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Unatkozni nem jó , vagy mégis?

Tóth Mónika képe
Ellenőrzött szakember

Ha a mai kor laikus emberét vesszük, megdöbbentő milyen elképzelések születnek, amikor feltesszük a kérdést: mi az unalom? A leggyakrabban elhangzott vélemények, jelzők közül a teljesség igénye nélkül a következők hangzanak el leginkább: „semmit tevés”, „ügyefogyottság”, láblógatás”, „haszontalanság”, „céltalanság ”, „ötlettelenség”, „kreativitás hiánya”, „unalmas élet”, „lehangoltság” stb. mind-mind negatív jelentéssel bíró, az unalom érzetét kedvezőtlen színben feltüntető szavak. Valóban, az unalom szónak kizárólag pejoratív jelentést tulajdonítunk, ennek azonban ellentmond Wijnand van Tilburg, a Southamptoni Egyetem szociálpszichológusának a kutatási eredménye, mely szerint az unalom segít regenerálni az agyat, segít a fontos tevékenységekre való koncentrációban (unalmas tevékenység közben az agy a haszontalan dolgokat kidobálja) és ezáltal kedvez a kreativitásnak. Ezt az elméletet támogatják Benjamin Baird és Jonathan Schooler - a Santa Barbarai Egyetem tanárai - is, akik négy különböző csoportnak négy különböző nehézségű és koncentrációt igénylő munkát adtak: azt találták, hogy az a csoport, amelyikben lehetőség volt a gondolatok elkalandozására, a következő, egységes feladatban sokkal több pontot ért el, mint amelyiknek a figyelme koncentrációt igényelt.

Egy 1987-ban készült tanulmány az unalmat átmeneti affektív állapotként határozza meg, amelyben az egyén úgy érzi, hogy nincs mit tennie, nem sok dolga van, olyan érdektelen dologgal kell foglalkoznia, amit adott esetben szívesen kihagyna − vagy egyszerűen most ugyan semmihez sincs különösebben kedve, ám mégis örömmel venné, ha valami jókedvre derítené. Az unalmat az egyéntől és a szituációtól függő tényezők válthatják ki, illetve többnyire kettőjük interakciójának az eredményeként alakul ki; többnyire a környezetből érkező ingerek szintjének és az egyén által elvárt ingerszintnek, illetve az egyén extra stimulációs készségének az interakciója során keletkezett állapotként lehet értelmezni. Mikor az ingerek összessége a kívánt szint alatt marad, unalom lép fel.

Néhány érdekes eredmény:
A kor negatívan hat az unalom megtapasztalására: ugyanazon feladat esetén a fiatal munkavállalók az idősebbekkel szemben arról számoltak be, hogy unták magukat, legkönnyebben pedig a fiatal férfiak hajlamosak magukat elunni. Aki sűrűn váltogatja a munkahelyeit, szintén könnyebben elunja magát, aki hosszabb ideje dolgozik ugyanott, kevésbé hajlamos az unalomra.
A munkatapasztalat és foglalkoztatás formája nem mutatnak egyértelmű összefüggést az unalommal, viszont az iskolai végzettség igen: minél alacsonyabb az iskolai végzettség, annál erősebb az unalomra való hajlam.
Milyen személyiségjegyei vannak annak a személynek, aki könnyebben elunja magát, mint a többiek? Széles körben elfogadott felfogás, hogy az unalomra hajlamos emberek egy sor személyiségvonás segítségével beazonosíthatóak, bár ilyen személyiségtípust még nem mutattak ki hitelt érdemlően. Az unalomra való hajlam kutatását mindig is akadályozta, hogy magát a fogalmat is többféleképp határozták meg − így aztán a kutatás nem sok figyelmet szentelt neki. Ugyancsak vegyes eredményekre jutottak, mikor az unalom és számos más személyiségjegy összefüggéseit vizsgálták − ezek közül különösen fontosak az intelligencia, a neurotikusságra való hajlandóság és az extravertáltság személyiségdimenziói.
Egy 2010-ben végzett vizsgálatban bemutatott eredmények rámutatnak, bizonyítékokat hoznak, mely szerint az egyén tapasztalt unalomérzete összefüggésbe hozható az általa érzékelt foglalkoztatottság érzetével, a munkahely által nyújtott támogatottság mértékével és természetesen a munkájáért kapott visszajelzéssel. Az eredmények továbbá felhívják a figyelmet, milyen fontossággal bír a szervezetekben megjelenő munkahelyi unalom: ennek magas költségvonzata, munkamorál romboló hatása mindenképp beavatkozást hív életre.