Ugrás

Fél óra ebédszünet. Ülök a többiek között, és hallgatom egymás ócsárolását.
Nem tudok kapcsolódni a témához. Nem érdekel, felesleges és ártó.

Néha rám néznek, megkérdik: "Szerinted is"? Gyors bólintással lerázom a kérdést, eszem tovább csendben. Közben egyre feszültebb vagyok. 
Gyorsan lefőzöm a kávém, felhörpintem és indulok vissza dolgozni.
Eljátszok a gondolattal, mi történne, ha egyszer kimondanám: "Nem, nem értek egyet azzal amit tesztek. Szerintem ez nem helyes."
Biztosan kiközösítenének...

Másnap ebédszünetben ugyanaz a szituáció. Már egy kicsit arrébb ülök, kerülöm a szemkontaktust. Egyre feszültebb vagyok. Félek attól, hogy hozzám szólnak. Tudom, ha újra jóváhagyom, megtagadom saját magam. 
Túlesek a szüneten, majd újra végiggondolom. Eljutok a kérdésig: "Mi van, ha kiközösítenek azok, akiket egyébként sem kedvelek?"

A harmadik nap szünetében újra kezdődik. Alig tudok enni, úgy érzem, megfojt a helyzet. Becsukom a szemem, nagy levegőt veszek.
Döntök.
Tudom, mi a helyes. Meglépem.
Minden lelassul egy kicsit, elkezdek beszélni. A szavak maguktól jönnek. Kimondom amit érzek. Nem érdekel, mi lesz a hatása. Elmúlik a fojtó érzés, kiold a szorítás. Valami elindul bennem, érzem a lélegzetem, vérkeringésem.

Csend van.
Megfagyott a levegő. Értetlenkedő tekintetek. Állom őket. Nem oldom fel, nem poénkodom el, nem kérek elnézést. Kitartok.

Van, aki utána nem keresi a társaságom. Nem hiányzik. 
Van, aki odajön hozzám, és elmondja, milyen hatást váltott ki benne, amit mondtam. Elkezdünk érdemben beszélgetni.

Őszintébb a kapcsolatunk.