Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Tiltott érzelmek

Simon Zoltán képe
Ellenőrzött szakember

Minden családnak van egy szabályrendszere az érzelmek kezelését illetően. Ennek keretein belül az érzelmek osztályozódnak, lesznek „rosszak” és „jók”. A „rosszak” kezelésének egyik viszonylag szerencsétlen és egyúttal gyakori módja az adott érzelem letiltása: könnyű elképzelni olyan családot, ahol tilos kimutatni pl. a dühöt, az irigységet, levertséget. Kicsit túl is mehetünk az „érzelem” fogalmán, ide sorolhatunk állapotokat is, pl. unalom, vagy fegyelmezve levés.

Ezen a ponton biztatnám az Olvasót, hogy gondolja végig, a saját családjában mik voltak az elrejteni/eltitkolni/eltüntetni való állapotok, mindenkinél vannak ilyenek. Kívülről ezek általában könnyen észrevehetők, gyakran konkrétan ki is jelentik: „A mi családunkban nem szokás irigykedni/dühöngeni.”

Tekintsünk végig egy ilyen folyamatot, hogy mi történik azzal, aki egy adott érzelmet letiltó családba születik, hogyan teszi magáévá az érték- és eszközrendszert, és hogyan fogja ez nehezíteni a későbbi, felnőtt életét.

Az emberek eleve hajlamosak olyan párt választani maguknak, akik hasonló (érzelmi) állapotokat szoktak átélni, ugyanis ösztönösen ezekhez az emberekhez vonzódunk, és könnyű is felismerni. Elég arra gondolnunk, hogy belső, érzelmi-gondolati tartalmainkat tudattalanul is mutatjuk a külvilág felé testtartásunkkal, arckifejezésünkkel, beszédstílusunkkal. Szavak nélkül is ki lehet fejezni haragot vagy szomorúságot (sőt!). Egy gyakran viselt arckifejezés, testtartás – mint egy különleges, miniatűr testedzés – „beleég” a testünkbe (néhány példa: nevetőráncok, állandósult fintor, összeszorított ajkak). Tehát a már kezdetektől nagyjából egyetértő szülők az együttélés során kicsit szinkronizálják is az álláspontjaikat. A megszülető gyerek nagyon korán rájön, hogy milyen viselkedést nem szeretnek, nem tudnak kezelni a szülei. Tegyük fel, hogy egy családban dühösnek lenni nem szabad. A düh ugyan egy természetes, és ráadásul gyakran hasznos érzelem (például energetizál, és óv a balekká válástól) de ebben az esetben a gyerek tapasztalata az lesz, hogy „ha dühös vagyok, anyu nem szeret”. Mivel kisgyerekkorban a „rosszul bánnak velem” élménye ekvivalens a „rossz vagyok” (életkorilag természetes egocentrizmus) élménnyel, ezért megtanulja maga elől is eltagadni, hogy dühös, amikor valójában pedig tényleg az.  Ez általában pontosan leírja a szülők működését is, amiből látszik, hogy egy ilyen stratégia milyen könnyen tud öröklődni generációról generációra. Az egész családnak lesz egy közös vakfoltja.

Miért probléma ez? Az egyik ok, hogy a legtöbb negatívnak címkézett érzelem összességében, ha ügyesen van kezelve, rendkívül hasznos. Az irigységünk segít megsejteni, hogy mire vágyunk, az érdektelenségünk, hogy mi untat, a bosszússágunk pedig motivációt ad, hogy azonnal kezeljük az adott problémát. Tehát elesünk egy erőforrástól. A másik, jelentősebb ok, hogy a vakfolttal takart érzelem, illetve az ehhez kötődő helyzetek kezelésében a családtagoknak nulla gyakorlata lesz, márpedig ezek elő fognak fordulni. Egészen olyan lesz a helyzet, mint amikor egy neveletlenebb kutyával találkozik, akinek még póráz sem volt soha a kezében. A sajátját – például dühét – nagyon nehéz lesz szelídített formában kimutatnia. Esetleg kiengedi teljesen, vagy túlkontrollálja, mindkettőt bűntudattal. Mások dühe megrémíti, félreérti, azt aránytalan súllyal kezeli. Szöges ellentéte ez egy olyan működésmódnak, amit olyan családból hoz az ember, ahol megélhette, hogy a düh nem veszélyes a családi szeretetre és jó példát is mutattak neki „dühösségből”.

Természetesen, az ilyen típusú lemaradások bármilyen életkorban pótolhatók. Ezek a pótlási lehetőségek elég gyakran szembejönnek és szimpátia segítségével (is) felismerhetőek: „Annyira tetszett, hogy Laci nem kezdett el ordibálni a portással, hanem a végén meg is beszélte vele”. Ilyenkor nincsen más dolgunk, mint – ha már felismertünk mire van vakfoltunk – eltanulni a dolgot Lacitól.