Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Testünk üzeneteinek nyomában

Domján Mónika képe
Ellenőrzött szakember

Gyakran érzem úgy, hogy nehezemre esik elmagyarázni a szomatodráma módszerének lényegét, szellemiségét annak, aki most találkozik vele először. Váratlanul segítséget kaptam hozzá az egyik egyéni kliensemmel való szomatodrámázás közben, ami annyira megihletett, hogy egyből tovább is adom, amit tanultam belőle. A következő, meglehetősen velős üzenet érkezett kliensemhez – s persze hozzám - az egyik "rendetlenkedő" szervétől: "Az üzenettel foglalkozz, ne az üzenethozóval!" Magyarán ne a problémás szervet vigye el sokadszorra orvoshoz, ne érte aggódjon, miatta idegeskedjen, próbáljon új gyógyszert adni neki, vagy éppen megvonni tőle azt, hanem az általa jelzett működésén változtasson végre! "Ő" csak a dolgát végzi, jelez, ha jónak látja, nem kell őt meggyógyítani, legalábbis nem most. Ha sokáig nem változik a helyzet, persze lehet, hogy tényleg belefárad, belebetegszik a sok hiábavaló jelezgetésbe...
Megvilágosító erejű, rendkívül érzékletes, frappánsan tömör volt ez az üzenet. Segített egy újabb aspektusból meglátni, hogyan, mitől működik a szomatodráma, hiszen a Játék mögött álló alapelvek közül a leglényegesebbeket foglalja magában. Lássuk, melyek ezek!

  • A test megfogható, materiális szinten éli át, mutatja meg azt, ami a lelkünkben zajlik – sokszor elfojtva, tudattalanul – az érzelmek szintjén.
  • Tévúton járunk, ha csupán a problémás szerv működését igyekszünk fizikai, kémiai, biológiai beavatkozásokkal közelíteni a normálishoz, hiszen az most is „normálisan” működik! Kibillent az egyensúlyából, és ennek erőteljesen hangot is ad. Nem érdemes tehát egyszerűen befogni a száját anélkül, hogy rájönnénk, miért kiabál! Ez persze nem jelenti azt, hogy ne alkalmazhatnánk a tüneteket csillapító gyógymódokat – sok esetben az életünk múlhat rajta! Ha az elsődleges kezelést elmulasztjuk, lehet, hogy már nem marad, aki az üzenetet megfejtse…
  • Ha tartósan nem veszünk tudomást a mögöttes üzenetről, tetézzük a bajt: testünk egyre erőteljesebb jelzéseket küld, pláne, ha az eredeti jelzést elnyomtuk (pl. vérnyomáscsökkentő gyógyszerekkel), és esetleg máshová helyezi át a fókuszt, melynek következtében más szervünk is megbetegszik. Szélsőséges esetben előfordulhat, hogy elhagyott, elhanyagolt testünk feladja a küzdelmet és végső segélykiáltásként egy életveszélyes vagy nagymértékben korlátozó, megnyomorító betegséggel „kínál meg” minket ultimátumként, hátha erre végre megmozdulunk. Ha nem, akkor legalább kilépünk a helyzetből, amúgy mindenestül.
  • Érdemes partnernek tekinteni a testünket, vele kapcsolatbalépni, kommunikálni vele, kölcsönösen kielégítő együttműködésre törekedni egyoldalú kényszerítés, meg-sem-hallgatás helyett.
  • Felelősségünk van abban, hogyan bánunk a testünkkel, szentelünk-e elég időt és figyelmet az igényeinek, szükségleteinek, vagy csak használjuk, kizsigereljük őt.

Mindez nem jelenti azt, hogy egyenes és kizárólagos oksági viszony állna fenn valamely megbetegedés és egy elnyomott lelki szükséglet, régóta hordozott sérelem, vagy éppen stresszel, túlterheléssel járó élethelyzet között. Az illető megküzdési képessége, támogató kapcsolatrendszere, előzetes élettörténete nagyban befolyásolja, hogyan nyilvánul meg testi szinten mindaz, ami a lelkében zajlik. Jobban szeretek párhuzamként, analógiaként tekinteni ezekre a testi jelzésekre, és nem hibásnak, felelőtlennek kikiáltani azt, aki éppen szenved, megbetegszik. Felelőssége sokkal inkább az elkövetkezendőkért van, nem annyira az előzményekért, főleg, ha egy tudattalan érzelmi folyamatról van szó. Természetesen az is előfordul, hogy valaki tudatában van a saját teste ellen elkövetett „merényletnek”, legyen szó túlterhelésről, mozgásszegény életmódról, netán alkohol- vagy kábítószer-függőségről. Ám az ilyen nyilvánvaló bántalmazásnak is megvannak a maga lelki, részben tudattalan elindítói, melyek sokszor a gyermekkori családi környezetből, sőt transzgenerációs minták átvételéből eredeztethetők.

Ráadásul az üzenet megfejtése sokszor nem tudatos, intellektuális síkon zajlik, az érzelmi történések önmagukban elegendők a változáshoz. Például ha megélem a kiszolgáltatottságot, korlátozottságot, a másokra szorulást egy betegségnek köszönhetően, könnyen lehet, hogy másként tekintek majd visszanyert erőmre, jobban értékelem az egészségemet és jobban vigyázok rá a továbbiakban. Esetleg nagyobb megértéssel fordulok a kiszolgáltatott helyzetben lévők felé. Megerősítem és tudatosan ápolom a kapcsolatomat azokkal, akik mellettem álltak a nehéz időkben. Elbúcsúzok azoktól, akik felém sem néztek. Azzal foglalkozom, ami igazán érdekel, nem azzal, amit mások elvárnak tőlem. És a sor még hosszan folytatható…