Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Tapasztalati tanulás – Textilallegória

Horváth Gabriella képe
Ellenőrzött szakember

 „Semmi sem biztosítja jobban az „alkotás” sikerét (…), mint ha az alkotások alkotásáról, a világteremtésről másolják.” (Mircea Eliade)

Saját kapcsolatom a művészetterápiával két tényezőből indult, ezek – nem meglepően az alkotás és pszichológia. Az első végigkíséri az életemet. Amióta csak emlékeim vannak– és édesanyám elbeszélései szerint már azelőtt is -, mindig is rajzoltam. Ha nem papírra, akkor a lábamra. Vagy a padlóra. Vagy a falra (persze, csak ahol mások nem láthatták). Az általános iskolában a füzetbe, könyvbe „firkálgatást” szigorúan büntették, ezért az az időszak nem nyújtott lehetőséget az ilyen jellegű önmegvalósításra. Amikor a pszichológiával való kapcsolatba kerülésem megtörtént, kamaszkori identitáskeresésről volt szó.  Ez a tendencia, ha nem is kamaszkori módon - azóta is fennáll. Pszichológushallgató koromtól fogva mindenféle alkotó tevékenységet, amit végeztem, legyen szó ajándékkészítésről, vagy mondjuk festésről, kicsit ironikusan „terápiás foglalkozásoknak” neveztem. És hiába ironizáltam, későbbi tanulmányaim tudományos magyarázatokat is adtak arra, hogy mindez nem áll olyan távol a valóságtól.

A kreatív vagy művészi tevékenység során olyan rejtett energiák, képességek szabadulhatnak fel, amelyeket lehet, hogy nem tudunk teljesen tudatosan megtervezni és irányítani, de az adott pillanatban úgy tűnik, minden a helyére került. A rajzolás során például gyakran kerít hatalmába az az érzés, hogy az eredetileg véletlenszerű krikszkraksznak induló vonalak mégsem véletlenül alakulnak olyanná, amilyenné alakulnak, és spontán kifejlődik belőle egy figura, vagy akár maga a kép, ami pont olyan, mint lennie kell. (Ha előre megtervezem, amit rajzolni szeretnék, sokszor nem tudom befejezni, talán még elkezdeni sem.)

Amikor textillel dolgozom, a dolgok „véletlenszerű” helyére kerülésének más szerep jut. Ugyanis ezeket a munkálatokat általában komoly tervezési folyamat előzi meg. Mindig ott van annak a felelőssége / bizonytalansága / izgalma / reménytelensége / lehetősége, hogy a semmiből fogok létrehozni valamit. Az alaktalan anyagból, a masszából egy alakot, egy egészet. Vagy a sok-sok különféle masszából, sok-sok alakot, amiknél minden egyes összepasszolás egy újabb lépés abban, hogy egy – nem is ám akármilyen, harmonikus! – világmindenséget teremtsek meg a saját kezeimmel. Az ilyen házi jellegű „világteremtésnek” az esszenciális példája a gyapjúval végzett munka, pontosabban az ősi textiltechnika, a nemezelés.

A nemezelés technikai fortélyait nehéz lenne szavakkal leírni, még csak azt sem mondanám, hogy látni kell – mert tapasztalni kell. A nemezelés (és persze sok másfajta alkotó folyamat) felfogható tanulási helyzetként. Megvan benne a fejlődés ígérete, melynek természetes (és szükségszerű) velejárója a visszaesés. Ami, kellő odafigyeléssel esély is lehet a továbbfejlődésre. És itt még nem beszélünk kudarcokról. Az alkotás mindenesetre kihívás és kockázat. Viszont az már rajtunk is múlik, hogy ebben a kudarc lehetőségét látjuk („nekem ez nem fog menni”, „úgysem tudok ilyen szépet csinálni”, „nincs kézügyességem”), vagy a lehetőséget az izgalmas felfedezésre, arra, hogy hibázhatunk a folyamatban, és azt ki lehet javítani.

Minden alkotásban közös: belemegyünk valamibe, és nem tudjuk, mi lesz, amikor kijövünk. Hiszen kezdeményezünk, proaktív lépéseket teszünk. Ilyenkor pedig sérülékennyé válhatunk: mi van, ha nem tudom megcsinálni, mit szólnak majd mások? Érdemes-e tovább próbálkoznom, ha elsőre nem sikerült? Az alkotás tehát egyben kockázatvállalás és felelősségvállalás is. Aki először találkozik a nemezeléssel, amikor meglátja a halom színes gyapjút, mellette a gyapjúból általam elkészített tárgyat (vagy „lényt”, mondjuk madarat vagy macit), szinte kizártnak tartja, hogy hasonlót el tud készíteni. Sőt, lehet, hogy a folyamat ¾-éig kitart ez az elgondolás. Közben viszont kívül-belül sok minden történik.

A nemezeléshez lábjegyzetként hozzáfűzném, hogy a világ legfantasztikusabb (textil)technikájáról van szó, mert bármilyen formájú, és majdhogynem bármilyen funkciójú tárgy elkészíthető vele. Az egyéb textiles technikákhoz képest a nemeznél minden esetben az anyag átlényegüléséről van szó.

A folyamat kezdetekor elkezdjük létrehozni az Alakot, az Anyag (a gyapjú) megszűnik anyagnak lenni, Alakká lesz. Sok kisebb alakból pedig létrejöhet egy Egész Világ. Ami ekkor még lehet, hogy kaotikus, viszont ami a leginkább biztató és legszebb ebben az alkotási technikában az az, hogy korrigálásra MINDIG van lehetőség! De a legfontosabb (és ehhez szükség is van azért némi technikai tudásra és/vagy a már meglévő tapasztalatra), hogy mindezt tudjuk/tudatosítsuk magunkban, akkor is, amikor az olyan szépen megálmodott és kezdetben összeállított medve- vagy madár-alak abban a pillanatban éppen egy kifacsart felmosórongyra hasonlít.

 Az egész folyamat egy tanulás. Kezdetben ott a szép kis anyag, a gyapjú, amit ha megfelelőképpen csoportosítunk kis csomagokba, tekergetünk, stb., már-már egy kis alakzatot kapunk. Ez az alak azonban még puha és érzékeny. Az is lehet, hogy megfogjuk, és darabjaira hullik. Ahhoz, hogy a végén összeálljon belőle az Alak, a Medve vagy Madár, hosszú és viszontagságos átalakítási folyamaton kell keresztülmennie.  A kezdeti puha simogatás szappanos melegvizes kézzel (mert mi így készítjük a nemezt) legfeljebb a felszíni szálakat fogja össze, a belső ugyanolyan puha, ezzel együtt az egész alak ugyanolyan sérülékeny marad. Ahhoz, hogy a végső (ez persze még innen nagyon messze van), szilárd, stabil és harmonikus Alakot elnyerjük, egyszerre kell igénybe venni mind a külső, mind a belső részeket. Viszont kezdetben, amikor még az Alak instabil, ezt gyengéden kell, hogy tegyük. Majd folyamatosan rezonálva az Anyag (még nem az Alak!) minőségére, egy idő után kénytelenek leszünk keményebb, erőteljesebb mozdulatokat tenni, mert az Alak csak a maga tömörségében létezhet, egyébként olyan légbőlkapott lenne, mint egy bárányfelhő.

Ha kellően jól sikerül ez a „rezonálás az anyagra”, már láthatjuk – sokszor túlságosan ígéretesen is – felsejleni magát az Alakot. Ekkor még ez persze csak hamis ígéret, egy vágykép, nem maradhat ki az a fontos mozzanat, hogy ezt a kezdeti, ígéretesnek látszó alakkezdeményt elpusztítsuk, és újra semmivé tegyük. Ahhoz ugyanis, hogy a nemez kellő szilárdságúra összeálljon, az egyszerű simogatás és nyomkodás még kevés. Drasztikusabb módszerek szükségesek. Ezek - attól függően, hogy épp mi az amit létre akartunk hozni - a lepedőbe csavarástól a sodrófára tekerésen át a „dagasztásig”, sőt, egészen a megtaposásig terjedhetnek. És nem úszhatjuk meg őket. Ilyenkor az Alaknak - átmenetileg? – búcsút mondhatunk.

Amin eddig nagy erőkkel dolgoztunk, szépítgettük, formáltuk és simogattuk, egyszerre letakarásra kerül, egy alaktalan, formátlan, semmire nem emlékeztető csomóvá válik. És csodák csodájára, ebből az amorf halmazból utána újra elő fog kerülni az Alak – még további csiszolásra váró formában. Ehhez persze a legjobb tudásunkat kell elővenni, mert az Alak visszahozása az Amorfból nem egyszerű feladat. Kell hozzá egy jó nagy adag hit. Hit a saját tudásomban, a meglévő tapasztalataimban, hogy képes vagyok „visszahozni” az Alakot. És ott van még az a zavarbaejtő tény is, hogy az anyag tömörülése közben a felére-negyedére zsugorodik. A kezdeti nagy álomba bele kell kalkulálnunk azt is, hogy a végeredmény lehet, hogy csak egy miniatúra lesz, ami viszont annál nagyobb jelentőséggel bír.

A tudat, hogy mindezt magam hoztam létre szándékosan abból a szép – aktuálisan még medve vagy madár – alakból, hogy a saját kezemmel semmisítem meg azt a szép kis „állatot”, aminek már szinte lelke is kezd lenni, elsőre elég ijesztő érzés. Ráadásul ez a kis „beavatási szertartás” ahányszor csak megismétlődik (mert több ilyen mikro-megsemmisülésen kell átesnie, amíg elnyeri végső formáját, és a benne lakozó kis lélek végre megnyugodhat), újra és újra ott a félelem, hogy mi lesz, ha legközelebb már nem tudom visszahozni? Mi lesz, ha a kis Alak ott marad az Örök Alaktalanságban? Sajnos erre megvan némileg az esély, de mint már azt említettem, nagy szerencsénk van a gyapjúval, mert képes a kompromisszumra. Az elromlások az Alakban az Anyag természetéből fakadóan, ha nem is teljes mértékben, de minden esetben korrigálhatók. Ezt azért megnyugtató tudni.

A nemezelés során átélhetjük a világteremtés csodáját a saját kezeink között. A pusztítás és újjászületés gyönyörű körforgását. (Ezt nevezem „terápiás foglalkozásnak”!) A teremtő alkotás csodája és az, hogy a végtelen kreativitás ezen ősi forrása mindannyiunkban jelen van, minden egyes alkotó folyamattal élteti a reménységet és menedéket, biztonságot nyújt. És nem kellenek eszközök ahhoz, hogy mindannyian művészek lehessünk, ha észrevesszük, hogy a saját életünk is egy olyan alkotás, amit bármikor képesek lehetünk Fő Művünkké tenni.  A megtett utunk, a megszerzett tapasztalataink pedig segítenek vállalni a kockázatot.

Tűzmadár nemezelő workshopunkon minden bátor résztvevő megtapasztalhatja saját teremtő erejét, és még egy gyönyörű, saját madárral is gazdagodhat.

A következő workshop időpontja: 2017. szeptember 2.

Helyszín: Tanácsadó Műhely, Tolna

Jelentkezés (augusztus 25-ig kedvezményesen): ONLINE JELENTKEZÉSI LAP 

További részletek: https://pszichologuskereso.hu/program/tuzmadar-nemezelo-muveszetterapias...

Facebook-esemény

 

Felhasznált irodalom: Eliade, M.: Misztikus születések