Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

A szorongás kialakulása

Csukás Csaba képe
Ellenőrzött szakember

Sokat olvasni, hallani a szorongásról, hiszen már-már népbetegségnek tekinthető. Felmérések szerint, az előfordulása a lakosságon belül 30% körül mozog. Legtöbb esetben a tünetekről, felismerésről, kezelésről beszélünk, a kialakulásról és megelőzésről azonban kevesebbet.

Hogyan alakul tehát valakiben a szorongás különböző típusa? A következőkben azokról a leggyakoribb kiváltó és fenntartó tényezőkről lesz szó, amelyek a szorongás bármely típusa mögött meghúzódhatnak, azonban érdemes megjegyezni, hogy ezen kívül több más tényező is szerepet játszhat.

A szülő, gondozó szerepe

Mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy a szülőknek szerepe lehet a szorongás kialakulásában. A Szülők, elsődleges gondozók legfontosabb feladata, hogy táplálékot és biztonságot nyújtsanak a gyermeknek. Méghozzá tartósan és kiszámíthatóan. Az egyik leggyakoribb patogén hatás, amikor a szülők viselkedése nem kiszámítható a gyermek számára. Nem tudja, mikor, miért kap büntetést, nincsen pontos „használati utasítás” a kezében a szülőkkel való kapcsolatához. Ez a bizonytalanság eleinte félelmet szül a leggyakrabban büntetéshez vezető helyzetekkel kapcsolatban, majd ez a félelem lassan elhatalmasodik, és a bizonytalan helyzetekre is átragad. Oly’ gyakorivá válik a gyermekben a félelemérzés, hogy szinte mindentől félni fog, és megjelenik a szorongás minden helyzettel kapcsolatban.

A másik gyakori szülői hiba, amikor bár következetes a büntetés, a jutalmazás elmarad. Ekkor a gyermekben nem alakul ki a megfelelő kompetenciaérzés, nem fogja tudni, hogy mennyire jó, csak azt, hogy mennyire rossz. Egy ilyen világnézettel azután már egyre szorongatóbb lesz minden ismeretlen, vagy kihívást jelentő helyzet, mert félni fog a kudarctól, és az azt követő büntetéstől. Mivel a jutalmat nem vagy csak kevésbé ismeri, így a pozitív kimenetel számára nem reális opció.

A szülők mellett természetesen az óvónőknek, tanítóknak, tanároknak is óriási szerepük van. Némileg képesek ellensúlyozni a szülői hibás mintákat, vagy éppen alááshatják azt. Az utóbbi ellen azonban egy stabil, érzelmileg biztonságos és kiegyensúlyozott háttér jelentős védelmet nyújt.

A teljesítmény szerepe

Legtöbbünket a szülők és az iskola is teljesítményre nevel. Ez nem feltétlenül kell tanulmányi eredményben megnyilvánuljon, lehet sportteljesítmény, gazdag társas kapcsolatok, művészetben való kiemelkedés stb.

A szülők büszkeségét és elégedettségét igyekszik kivívni legtöbb gyermek, amely azután idővel belső motivációvá is válik, és önmagunkért, önmagáért a cselekvésért fogjuk ismételni ezeket a dolgokat.

De mi történik, ha nincs kiemelkedő teljesítmény? Vagy nem csak nincs kiemelkedő teljesítmény, de egyenesen kudarcok sora következik be. Ekkor több dolog is történhet. Amennyiben a család rugalmas, és észreveszi, hogy a gyermek nem képes jól teljesíteni egy adott területen, akkor először megpróbálnak segítséget keresni, hogy helyt tudjon állni, majd ha ez nem sikerült, akkor segítenek a gyermeknek más területet találni az életben, ahol sikeres lehet. Azonban, ha nem rugalmas a család, akkor erőltetik továbbra is, hogy a gyermek részt vegyen olyan helyzetekben, amelyekben csak frusztrálódik.

(Természetesen vannak helyzetek, amikor ez elkerülhetetlen, amilyen az iskolai megfelelés is. Azonban a kevésbé sikeres iskolai tanulmányok mellett lehet találni olyan szabadidős tevékenységeket, amelyben a fiatal sikeres lehet, így erősítve a pszichés immunrendszerét.)

A folyamatos sikertelenség és frusztráció következtében, a saját magáról kialakuló kép is az lesz, hogy ő nem kompetens. Ha egyfolytában csalódások és kudarcok érnek minket, eleinte képesek vagyunk a környezetet hibáztatni, azonban egy idő után, saját magunk ellen fordulunk; „Erre sem vagyok képes.”, „Úgysem fog sikerülni” és ehhez hasonló gondolatok jelennek meg. Ha egyszer pedig kialakult a kép magunkról, hogy „Képtelen vagyok…”, akkor hogyan is tudnánk elképzelni, hogy egy ismeretlen szituációban sikeresek legyünk? Ha mindig azt kapjuk, hogy ügyetlenek, buták vagyunk, hogyan leszünk képesek serdülő korban vagy azután elhitetni a kiválasztott másikkal, hogy mi jók vagyunk, érdemes minket választania? Nehezen, vagy talán sehogy. Mert az ilyen helyzetek már gondolatban is szorongást fognak előidézni azzal, hogy előrevetítjük a kudarcot. És így lesz ez minden új helyzettel kapcsolatban.

Az ítélet szerepe

Hogy van az, hogy valakinek elég egy-két kudarcélmény, és összeroppan, másokat látszólag sorozatban érnek ilyen élmények, és mégis képesek talpon maradni? A kulcs a megítélés. Nem annak a megítélése, hogy amiben sikert vagy kudarcot élünk át mennyire fontos, hanem annak, milyennek ítéljük meg magát a kudarcot. Ha azt tanultuk, hogy a kudarc rossz, sőt a legrosszabb dolog a világon, mert ha egyszer megtörtént, mindig megfog újra és újra, akkor rettegni fogunk tőle. Nem merünk hibázni, amennyiben mégis megtörténik, súlyos csapásként éljük meg. Ha pedig a kudarc rajtunk kívülálló okból következik be, szó szerint lesújt minket, hiszen bármit is teszünk, mégis bekövetkezik. Tehát a világ egy veszélyes hely.

Azonban, ha azt tanultam meg, hogy hibázni ér, szabad, de ha lehetőségem van rá (és persze érdemes), akkor javítsam ki, nos, ebben az esetben a kudarc kellemetlen élmény lesz ugyan, de elviselhető. Az élet része.

Az elménk szerepe

Az elménk, egy csodálatos szerkezet. Annyi mindenre képes egyszerre, hogy a puszta felsorolása is hosszabb lenne, mint ez az egész cikk. Egyszerre irányítja a testünket, tárolja, használja, és ha lassan is, de módosítja a személyiségünket, hogy a környezettel leginkább kompatibilisek és sikeresek legyünk. Képesek vagyunk általa alkotni, szeretni, örülni.

Mégis azt mondom, az elménk nem a barátunk. Egyáltalán nem. Mert bár valóban képesek vagyunk csodás dolgokra, az elmét mégis egy dolog foglalkoztatja leginkább: a túlélés. És nem a nyugodt vagy boldog túlélés, csak a puszta túlélés. A múltat arra használja, hogy az alapján megjósolja a jelent és a jövőt. Igen, a jelent is. Tudjuk, hogy sokkal több inger ér minket, mint amit képesek lennénk feldolgozni. Akkor hogyan is tudunk mégis létezni, és hatékonyak lenni a világban? Úgy, hogy az elménk a múlt tanulságaiból a számára kulcsfontosságú ingereket keresi, majd azok alapján konstruál nekünk egy valóságot. Ha az én múltam a kudarc, akkor az elmém minden helyzetben azokat a jelzéseket figyeli, amelyek ezt alátámasztják. Ráadásul biztos, ami biztos, a kétértelmű jelzéseket is úgy értelmezem, ahogy azt megszoktam: tehát kudarcként. Mert a világ így lesz kiszámítható, és következetes. Minden helyzet tele van kétértelmű jelzésekkel: a kiszemelt lány megdörgöli az orrát (allergiás vagy bosszantom), tágra nyílt pupillákkal néz (fél vagy tetszem neki), félszavakban válaszol (zavarban van, vagy untatom, és menne már).

Tehát az elménk azt láttat velünk, amit megtanult, mert a múltban fontos volt ezeket a jelzéseket észrevenni, például a büntetés elkerülése miatt. A jelenben pedig a helyzet torzított érzékelése miatt az érzéseink és viselkedésünk megváltozik: dühösek, frusztráltak, csalódottak leszünk. Ezt látva a másik személy már okkal fog úgy viselkedni, amilyennek mi alapból, sokszor tévesen láttuk. Így egy ártalmatlan, vagy akár pozitív lehetőség is újra kudarccá változik.

Más helyzetben, ami az elme számára „unalmas”, tehát nincs sem veszély, sem kimondott örömforrás, akkor azt teszi, amihez a legjobban ért. Problémát old meg. A jelen lévő ingerek mentén, ami lehet környezeti, vagy olyan, ami nagyon foglalkoztat minket, asszociációkba kezd, míg el nem jut egy megoldatlan problémához, és azon szinte észrevétlenül dolgozni kezd. Ez egy rendkívüli képesség, amely nagyon jól jön, amikor ténylegesen megoldható dolgokkal foglalkozik. Ilyenkor jönnek a váratlan ötletek akár a munkában, akár a tudományban vagy művészetben. Sokszor ezekben a helyzetekben vagyunk a legkreatívabbak.

A gond akkor kezdődik, ha ez a probléma, amit az elménk talál, megoldhatatlan. Mert egy szorongásra hajlamos személy, az „unalmas” időben is képes kétértelmű jelzést találni (például furán néz rám az az utas a villamoson), és visszatér a múlt megoldatlan helyzeteire: a korábbi kudarcokra, büntetésekre, félelmekre és szorongásokra. Ha pedig az elme valamire gondol, a memóriánknak hála érzelmek is megjelennek, amelyek az emlékhez tapadnak. Így válik az unalmas villamosozás szorongató élménnyé.

Azután megtanuljuk, hogy a villamosozás rossz nekünk. Az elménk azonban az elmúlt néhánymillió évben igazi túlélővé vált, és „segít” nekünk. Nem csak a villamos a rossz, mert nagyon sok közös van a buszozásban, metrózásban is. A kulcsingerek mentén lassan a szorongás átterjed szinte minden olyan helyzetre, amely jelentős hasonlóságot mutat. Ez a generalizálódás. Mivel azonban nem kell teljesen ugyanannak lennie a két helyzetnek, némi eltérést az elme még biztonsági tartalékként megenged, ezért ha elég időt hagyunk neki, lassan az egész életünktől eltilt minket: villamos, metró, busz, tömegközlekedés, közlekedés, tömeg, sok ember egy helyen, több ember helyen, néhány ember egy helyen, ember…

Az elménk tehát nem a barátunk. Számára nem a boldogságunk a fontos. A boldogság a tudatunk számára fontos, sőt, nélkülözhetetlen. A tudatunk az, amellyel képesek vagyunk az elménk csapongásait elfogadni, ha az indokolt, vagy másfelé fordítani, ha az káros volna. És a tudatunk az, ami a szorongástól meg akar szabadulni, mert korlátoz minket, hiszen csak az elménk működését könnyíti meg azáltal, hogy nem veszünk részt „veszélyes” élethelyzetekben.

Az egészséges és csak a szükséges mértékű szorongással terhelt élethez tehát tudatosságra, tudatos jelenlétre van szükség. Mind a szülőknek és gondozóknak a nevelésben, mind saját magunknak abban, hogy mit mennyire tartunk fontosnak, és legfőképp abban, hogy tudatosak legyünk saját magunkkal, az érzéseinkkel és gondolatainkkal kapcsolatban.

Október 1-én csoportos formában stresszkezelő tréning indul az V. kerületben.