Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Szexuális orientáció és homoszexualitás

Végh Ferenc képe
Ellenőrzött szakember

Szexuális orientáció és homoszexualitás

Az emberi szexuális viselkedés rendkívül komplex és változatos, épp ezért sok kutató érdeklődését felkeltetette. A szexuális viselkedés  leginkább vitatott kutatási területe a szexuális parnter preferencia, különösen az azonos nemű partner választása.       Az ENSZ egészségügyi világszervezete, a WHO 1990. május 17-n végleg törölte a homoszexualitást, illetve annak BNO kódját, a betegségek nemzetközi osztályozásából.  Azóta egyébként ez a nap a homofóbia elleni küzedelem világnapja is. A lelki egészséggel foglalkozó kutatások szerint a melegek éppen olyan kiegyensúlyozottak , mint a velük összevetett heteroszexuálisok. Munkahelyükön pl. ugyanolyan jó, egyenletes teljesítményt nyújtottak. Azonban a magánéletben már más volt a helyzet, szorongóbbnak, depresszióra hajlamosabbnak mutatkoztak. Ez a külünbség azonban eltűnt, amikor csak a párban élő homoszexuálisokat vizsgálták. Tehát a többiek lelki problémái sem szexuális orientációjukból, hanem sokkal inkább magányukból származnak, illetve a kiközösítéstől is szenvedtek. Arra, hogy az azonos neműek iránti vonzalom depresszióssá tenne, semmiféle bizonyíték sincs, az viszont biztos, hogy a többségi társadalom megvetésének és kiközösítésének van ilyen negatív hatása.  A képet még tovább bonyolítja a HIV vírus és az AIDS megjelenése a nyolcvanas évek elején, majd a betegség járványszerű terjedése a homoszexuális közösségekben. A fertőzéstől és a betegségtől való félelem, valamint az ezek miatti stigmatizáció is sok lelki panasznak lehetett az oka. Ma harminc évvel később a fertőzöttek állapota antivirális szerekkel javítható és hosszú évtizedekre stabilizálható. A félelem és a megbélyegzés azonban tovább él. 

 

Gyakran keverik össze a laikusok, a nemi identitás és a nemi orientáció fogalmát, röviden a nemi identitás azt jelzi, hogy az egyén saját magát minek érzi,  a nemi orientáció pedig arra utal, hogy az illető melyik nemhez vonzódik. A homoszexualitás tehát nem nemi identitás, hanem orientáció, azaz irányultság. Ettől még persze a homoszexuális orientáció lehet valaki identitásának fontos eleme.

         Na, de mi is a szexuális orientáció?  A mi számunkra Gorman meghatározása tűnik  a leghasznosabbnak. Szerinte a szexuális orientáció arra utal, hogy az egyén arousal-ja, azaz izgalmi görbéje azonos vagy különböző neműektől érkező szexuális ingerekre emelkedik-e, és ez független attól, hogy az egyén a valóságban milyen szexuális tevékenységben vesz részt. Tehát eszerint az a férfi aki egyébként nőkkel él szexuális életet de valójában férfiakkal fantáziál továbbra is homoszexuális. Azért kívánatosabb ez a definíció, mert sokkal inkább az izgalomra és a nemi vágyra fókuszál, szemben a nyílt viselkedéssel, ami torzulhat társadalmi, politikai vagy kulturális-vallási nyomás hatására.

 

         Kinsey és társai úgy becsülték, hogy a lakosság 3-10 %-a kizárólag homoszexuális (Kinsey et al, 1948). Több tanulmány használja az ún. Kinsey skála valamely formáját, amiben a résztvevő személyek saját maguk határozzák meg szexuális orientációjukat. Kinsey elutasította a hagyományos háromosztatú felolsztást. (Hetero-, homo-, biszexuális) A Kinsey skála egy olyan hétfokú skála, ami szerint az emberi szexualitás egy egyenesen írható le.  Az osztályzatok nullától (kizárólag heteroszexuális) hatig  (kizárólag homoszexuális) terjednek. Kinsey az emberi szexualitás egyéni és időbeli változékonysága és a szexuális preferencia képlékenysége mellett érvelt, később a kutatók többsége mégis a bináris felfogás irányába mozdult.

         Plummer (1975) a modern nyugati társadalomban  a homoszexualitás négy típusát különböztette meg. Az alkalmi homoszexualitás futó homoszexuális érintkezéseket jelent, amelyek nem hatnak ki az egyén szexuális életét átfogó alapstruktúrára, ilyen például az  iskolás fiúk kölcsönös maszturbációja, vagy a házasságban élő férfiak alkalmi homoszexuális kalandjai. A szituációs homoszexualitás, olyan körülmények között alakul ki, amikor a heteroszexuális érintkezés elérhetetlen, így rendszeresen sor kerül homoszexuális tevékenységekre, bár azok nem válnak az egyén preferenciájává. Ilyen helyszínek tipikusan a karcerszervezetek, a börtönök vagy a fiúiskolák. A megszemélyísett homoszexualitás kifejezést olyan egyénekre használta Plummer, akik az azonos neműekkel folytatott kapcsolatokat részesítik előnyben, de elszigetetelten élnek olyan csoportoktól, amelyekben könnyen találnak partnert és/vagy amelyekben könnyen elfogadják a homoszexualitást. Ezek a melegek defenzívába helyezkednek és titkosítják homoszexualitásukat környezetük előtt. Homoszexuális életformáról, olyan egyének esetében beszélt, akik vállalják a nyilvánosságot, azaz „előbújtak” (coming  out), ők életük fontos részévé tették a hasonló nemi identitással rendelkezőkkel való kapcsolattartást. Ők a meleg szubkultúra aktív résztvevői, amiben a homoszexuális tevékenységek egy sajátos „gay” életstílus részét képezik.  (Giddens, 1995)

 

         A társadalmi erkölcsök erős befolyása miatt minden a nemi orientációra és a homoszexualitásra vonatkozó irodalmat érdemes kritikával kezelni. A magukat nyíltan homoszexuálisnak vagy biszexuálisnak  vallók egyáltalán nem biztos, hogy reprezentálják a vonatkozó populációt. Bár tanulmánya óriási hatással volt az emberi szexuális viselkedés tanulmányozására, Kinsey-t sokan kritizálták, amiatt,  hogy az általa vizsgált populáció egyáltalán nem reprezentatív,  kutatásaiban ugyanis nagyban támaszkodott börtönlakók és prostituáltak válaszaira. (Maslow és Sakoda, 1952 in Jenkins, 2010).  Ezek a kérdések ma is felmerülnek. Másodsorban pedig, ahogy már említettem, a kutatók gyakran kétosztatúságot erőszakoltak mintáikra, amelyben hetero – és homoszexuális csoportokra osztották a résztvevőket. Ez a gyakorlat valószínűleg pontatlanul írja le az emberi szexualitás orientáció és viselkedés valódi természetét. Végül fontos tudatában lennünk annak, hogy a kutatókat a legkülönfélébb okok motiválhtják amikor a szexuális orientáció eredetét kutatják. A szakirodalom olvasása közben lépten-nyomon nyilvánvaló, hogy   személyes elfogultság és vélemény színezi a kutatási eredmények tálalálását, és gyakran az azokból levont következtetéseket is.

 

         A szexuális orientáció fejlődésének kutatásában két alapvető megközelítés létezik: fiziológiai és pszichológiai. Bár történtek próbálkozások arra, hogy vagy egyikkel, vagy másikkal egyértelmű választ adjanak, mégis  naív lenne, azt feltételezni, hogy az egyik megközelítés létezhet a másik nélkül, és manapság egyik oldal sem törekszik kizárólagosságra.  Ehelyett a mai kutatók, természetesen saját szakterületük tudását és hátterét felhasználva a szexuális orientáció etiológiáját sokféle nézőpontból, gyakran multidiszciplinárisan közelítik meg, abban a reményben, hogy végül megismerik az igazságot az eredmények konvergenciájából. A legfontosabb hipotézisek  a következő megközelítésből születtek: környezeti faktorok, kora gyermekkori és serdülőkori élmények a pszichoszexuális fejlődés kontextusában, magzati fejlődés, agyi morfológia és agyműködés, genetika, valamint a szexualitás képlékenysége és állandósága.

 

Ezeket következő blogbejegyzésemben fejtem ki.