Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

A szeretetlenség-szindróma

Simon Zoltán képe
Ellenőrzött szakember

Egy olyan jelenségről lesz szó, amit gyakorisága miatt nem lehet igazán abnormálisnak tekinteni, bár kétségkívül tragikus. Elsősorban nőkre jellemző ebben a formában (de férfiakat is érintheti természetesen), és valahogy úgy lehetne megfogalmazni, hogy az anya egyszer csak rájön, hogy már nem szereti a(z egyik) gyerekét.

Hirtelen megszűnik a szeretet, ami eddig adott volt. Keresi az érzést, de a helyén nincsen semmi, csak üresség, mint mikor megszűnik egy hobbi iránti szenvedélyünk. A gyerek irritálóvá válik, vagy undorítóvá, vagy idegesítővé, „már megint baj van vele”. Ettől az anya általában megrémül - jogosan. Farkasszemet kell néznie azzal a ténnyel, hogy érzelmi viszonyulásaink nincsenek közvetlen akaratlagos befolyásolás alatt, ezért hiába is „akarja” visszaállítani az érzéseit a korábbi állapotba. Márpedig a gyerek iránti, szerelemszerű rajongás adja a mindennapi együttéléshez az üzemanyagot, enélkül - azaz szimulálva, akaratból - lehetetlen hosszútávon szeretettel bánni a gyerekkel.

Megjegyzendő, hogy ezt a fajta szülői pálfordulást, szeretetlenséget érdekes módon a gyerekek általában nagyon kooperatívan, megértően kezelik, mintha tudnák, hogy „anyu nincs jól”, sőt, ezt néha így ki is mondják (ellentétben a „valódi”, pszichopátiás szeretetlenséggel, a bántalmazással, erőszakolással, amikor nincs ilyen kooperáció, legfeljebb fájdalmas engedelmesség).

Ez az érzelmi nullázódás tipikusan a gyerek 7-10 éves kora körül tud bekövetkezni, és szinte soha nem is támasztható fel, pont úgy, mint egy elmúlt szerelem. Általában kihúzzák együtt a gyerek 18 éves koráig, amikor is elköltözhet. Nem ritka valamiféle „kitagadás” sem.

Az, hogy a szeretetlenség tipikusan kisiskolás kor környékén jelenhet meg, összefüggésben áll azzal, hogy ebben az életkorban, kamaszodás előtt kezd el igazán önálló lénnyé válni a gyerek. Már nem csak a család tagjaként kapcsolódik a társas környezethez, hanem saját jogán is: barátai/ellenségei lesznek, családtól független kötelességei (pl. házi feladat), titkai. Erre a hat-hét éves határra (tehát az óvodás és a kisiskolás kor határára) esik a játékot az igazitól elválasztó határ is. Eddig a korig a gyerek „átlátszó”, működését érteni véljük, összetartozásunk megbonthatatlannak tűnik. Ha egy öt-hat éves mosogat, főz, az pl. cuki (ha pl. saját vágya okán) vagy tragikus (segíteni akar alkoholista szülőjének), de minden esetben funkciótlan, „kis béna”. A tett elbűvölő, de a porszívózás után több a kosz, mint előtte. A gyerekszáj mondások időszaka még ez, képzeljünk el egy nagycsoportost, aki ezt kérdezi: „Tudod te, mire elég manapság egy fizetés??”. Azonban az ezt követő preadoleszcens időszakban ez gyökeresen megváltozik, mivel mindebben megjelenik egy árnyalatnyi komolyság. Alkalmanként már kicsit idegesítő, bosszantó is lesz. A báj tudálékossággá válik. „Anya, nem kéne ennyi kenyeret enni, mert ettől hízunk el.”, „Az új skodák sokkal megbízhatóbbak, miért nem azt veszünk?”. Ez a váltás, és az ezzel járó változások (a viszonyok átstruktúrálódása) általános jelenség, a szeretetlenség-szindróma nem ez. Hogy oda eljussunk, szükséges valami extra, az életszakaszváltáson túli ok.

Mik lehetnek ezek az extra okok? Egy példán keresztül szemléltetem, mert az esetek nagy részében többé-kevésbé mindig ilyesmi történik. Valamelyik szülő (tipikusan az anya) segítséget kér, hogy rengeteg a feszültség a gyerek körül a családban, kibírhatatlan, kezelhetetlen. A gyerek tizenöt éves, de a feszültség évek óta megvan, és folyamatosan nő, ebben a szülők egyetértenek. Kívülről ránézve a családra, rendszerint kiderül valami, pl.: erős hasonlóság a fiú és az apa között, mind fizikailag, mind a lelki alkatot tekintve. A gyerek egy John Lennon-utánérzés, egy kamaszos hippi-lázadó, apja pedig, bár konszolidált megjelenésű, sikeres vállalkozó, gyökeresen eltérő értékrendszerrel, ám korábban (és talán lélekben még mindig) ugyanilyen volt. Ami a gyerekkel kapcsolatos, évek óta tartó, rengeteg feszültséget generáló probléma, valójában egy párkapcsolati helyzet. Olyan, mint ha a szülők régen hallgatólagos egyezséget kötöttek volna, hogy a férj énjének egy részét lakat alá helyezik. Anya elutasít valamit a régi apában, és ez a harag van a fiúra áttolva. Érzésszinten nem válik szét a szülői és a házastársi szerep. A férj ebben jó okkal partner, hiszen érdekelt abban, hogy a megtagadott énrésztől ő is (látványosan) elhatárolódjon. A gyerek ebben a családi miliőben elsősorban szenvedő alany, a helyzet előállásához, és ami még fontosabb, a megoldáshoz általában kevés köze van. Az a tapasztalat, hogy már az sokat segít, ha ezek a szülők közti haragok kimondásra kerülnek.