Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

A szégyenről

Spronz Péter képe
Ellenőrzött szakember

Terápiás üléseken a szégyen hol központi jelentőségű, hol éppen csak átvonul a színen. De mindig előkerül. A ’depresszió’ vagy a ’pánik’ szavakhoz hasonlóan mást jelent a hétköznapi nyelvhasználatban, és mást, ha szakmai-lélektani terminusként használjuk. Az angolban jobban kitapintható a különbség a ’shame’ és ’guilt’ szavak között, mint magyar megfelelőik, a ’szégyen’ és ’bűntudat’ esetében. Kezdjük az utóbbival.

A bűntudat érett, felnőttekre jellemző, „konstruktív” érzés. Akkor jelez, ha valami olyat tettem (vagy gondoltam), ami ellentétes az értékrendemmel. Mivel letértem a meggyőződéseim által kijelölt úton, a bűntudat működésbe lép, ezzel ösztönözve a személyt, hogy térjen vissza az elhagyott ösvényre. Nem így a szégyen, ami nemhogy nem késztet korrekciós magatartásra, de legfőbb jellemzője éppen az, hogy akkor lép fel, amikor az egyénből hiányzik a belsővé szervült, sajátnak átélt alapelvek csoportja. A szégyen a „menthetetlenül rossz” és „velejéig romlott” én-tapasztalások körébe tartozik. A hibák kiküszöbölésén értelmetlen fáradozni, mivel minden egyes sejtem defektes, nem létezik a megbecsülendőnek, elismerésre méltónak az a kis szigete, amin meg lehetne vetni a lábamat. „Elsüllyedek szégyenemben” – a gyakran használt beszédfordulat jól tükrözi, hogy az affektust átélő legszívesebben köddé válna, megszűnne létezni. Szégyentől szenvedők visszatérő álma, hogy megnyílik alattuk a föld, a megaláztatástól lebénulnak, vagy egyéb módon válnak semmivé.

A szégyen korán alapozódik meg. Akkor alakul ki, amikor a gondozó visszaél, hogy a gyerek ki van neki szolgáltatva, testi-lelki túlélése függ tőle. A szülőfigura a felé billenő hatalmi aszimmetriát kihasználva olyan elvárásrendszerrel terheli meg a gyereket, ami csakis belőle indul ki, nem veszi figyelembe a fejlődő személyiség képességeit, egyéni preferenciáit, sajátszerűségét. Kölcsönös ráhangolódás, és dialogikus viszony helyett a szégyenbe hozott gyerek azt tanulja meg, hogy nincs beleszólása a körülményei alakításába, bármilyen próbálkozás csak elutasítást, a szeretet megvonását eredményezi.

Az analitikus elméletalkotó Erikson szerint a második életév, és annak is a szobatisztaság kérdése körül összpontosuló fő eseménye dönt afelől, hogy a gyerekben kialakul-e az autonómia csírája (a helyes gondozói magatartás eredményeképp), vagy a szégyenbe hozással a tanult tehetetlenséget rögzítik benne. Aki sokszor él át megaláztatást, az felnőtt korában is csak hatalmi relációban tud gondolkodni. Ezt a sémát az érett párkapcsolatokra is rávetíti, ahol éppen az egyenrangúság szükséges ahhoz, hogy valódi intimitás alakulhasson ki. A megalázott kliensnek nem alakult ki rutinja, amivel szükségleteit kommunikálni tudná. Ezért érett kapcsolataiban kódolva van a meg-nem-értettség érzése. Gyakran elhidegülnek partnerüktől, illetve igazságtalanságot élnek meg: ők lesik a másik minden óhaját, az pedig folyamatosan figyelmen kívül hagyja őket.

Aki szégyen által dominált légkörben szocializálódik, annak nem nyílik ki a füle saját magára. Annak idején le kellett mondania egyéni impulzusairól, mert ez volt a szülői elfogadás alapkövetelése. Ezért híján van annak a szilárd belső hangnak, amelyik megvédené a kívülről jövő, ellentmondó megítélésekkel szemben, és szélkakasként pörög az aktuális széljárásnak megfelelően. Az egyén belsejét nem a saját választásokon nyugvó identitás, hanem a külső, „testidegen” ítélet tölti ki. Identitása cseppfolyós, önértékelése labilis – mindig a kapott visszajelzés függvénye. A belső üresség melegágya, vezető szimptómája a depressziónak. Az érzelmi élet elsivárosodik, hiszen ez még mindig a kisebbik rossz azokhoz a negatív érzésekhez képest, amelyeket a fejletlen én nem tud leföldelni/moderálni, ezért olyan intenzitást érnek el, amely nem tolerálható.

A szégyen és a megalázás egyazon éremnek a két oldala. Szégyenbe hozott és megalázó, áldozat és tettes egymást feltételező szerepkörök. A megszégyenítés lényege, hogy az agresszor hatalmával visszaélve megfosztja a másikat emberi mivoltától, dehumanizálja a neki kiszolgáltatott áldozatot. A szégyenbe hozás totalitárius rendszerek kedvenc fegyelmezési eszköze. Ahogy Orwell 1984-ének szereplője, O’Brien érzékletesen megfogalmazza: „A hatalom a fájdalom és a megalázkodás előidézésében rejlik.” Nagy Testvér rezsimjének jövőképét pedig ugyanezen figura egy csizmához hasonlítja, amely örökké egy emberi arcon tapos.

A közelmúltban ismét nyilvánosság elé kerülő Monica Lewinsky globális, média által óriásivá duzzasztott vesszőfutását állandó meghasonlásként élte meg. (A teljes beszéd itt található: http://www.upworthy.com/monica-lewinsky-gives-her-first-public-speech-in-16-years-and-says-exactly-what-needs-to-be-said?g=3 ) A nyilvánosságon keresztül egy olyan Monica Lewinsky-képpel kellett szembe néznie, amelyet nem tudott fedésbe hozni azzal az énnel, amit sajátjaként ismert. A dezintegráció szélén álló hírességet végül az mentette meg a teljes pusztulástól, hogy a hozzá közel álló fontos személyek tükrében az általa valóságosnak hitt énjét látta viszont.

Terápiás viszonylatban is fontos szerep jut a visszatükrözésnek, amelyben a megszégyenült kliens egyenrangú kapcsolatban tapasztalhatja meg magát. Nincs rászorulva, hogy az áldozatszerepből adódó, személyiségtorzító hatású védekező mechanizmusokat használja, és így mód nyílik arra, hogy stabilizálja identitását, és az emberléthez tartozó kezdeményező, önérvényesítő magatartásmódot személyisége integráns részévé tegye.