Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Szégyen és bűntudat – és egy izgalmas fejtörő

Simon Zoltán képe
Ellenőrzött szakember

Ebben az írásban amellett fogok érvelni, hogy a bűntudatnak érdemtelenül rossz a reputációja az érzések között. Ismertetni fogok egy vizsgálatot is, aminek az eredményét először megpróbálhatják kitalálni, majd bemutatom rá a leginkább elfogadott magyarázatot. A bűntudattól felbukkanása pillanatában igyekszünk megszabadulni.

 Minél hamarabb, annál jobb, sőt, ha lehet, örökre (nem lehet). „Ne foglalkozz vele, mindenki követ el hibát!”, „Attól nem lesz jobb, hogy rágódsz rajta.”, „Ne kelts a gyerekben/anyádban bűntudatot!”. A bűntudat azonban egyrészt térkép, amiről leolvashatjuk, mit tettünk rosszul, másrészt üzemanyag, ami a jóvátételhez adja az energiát. Feszültséget kelt, lelkifurdalást ébreszt, megbánásra sarkall. Meglehetősen nyilvánvaló, hogy miért jó nekünk, ha mások képesek bűntudatot érezni, elég elképzelnünk egy bűntudatmentes társadalmat. De kinek kell a sajátja? A bűntudatra való hajlandóságot szokás személyiségvonásnak tekinteni, azaz kevéssé függ a helyzettől, és ahogy telnek az évek, viszonylag keveset változik, sőt, kérdőívekkel többé-kevésbé számszerűsíthető is. Ugyanez igaz a szégyenérzetre való hajlandóságra is, erre nemsokára szükségünk lesz.

Következzen tehát a találós kérdés: Már fél éve nem ittál egy korty alkoholt sem, a rehabnak köszönhetően. Egyszer csak megjelenik két idegen, és arra kérnek, kamera előtt meséld el a legutolsó alkalmat amikor ittál, és borzasztóan megbántad. Őszintén feleleveníted a kellemetlen emlékeket. Ezt követően négy hónapig nem hallasz ezekről a kutatókról, majd ismét megjelennek, és arra kérnek, hogy egy naptárba írd be az elmúlt négy hónap minden napjához, hogy körülbelül mennyit fogyasztottál (Tracy & Randles, 2013). Ezzel vége is a vizsgálatnak. Itt már el lehet gondolkodni azon, hogy mi lett – a meglehetősen mellbevágó – eredmény. További segítségnek még azt elárulom, hogy a kutatók a (vizsgálat kezdetén készített) videófelvételen a szégyenérzet jeleit is figyelték, pl. beesett vállak, görnyedés, lesütött tekintet. Ha úgy érzi, szabad a gazda, menjen a következő bekezdésre.

Azon vizsgálati személyek, akik a felvételen nem mutatták, hogy szégyellik magukat, átlagosan 8 alkalommal ittak az eltelt időszak alatt. Ezzel szemben a legtöbb szégyent mutató tíz százalék több, mint 110-et! A szégyenérzetre való hajlam gyakorlatilag előre megmondja, hányszor, és milyen mértékben fog „bűnbe esni” az ember.

És itt kidomborodik az alapvető különbség a bűntudat és a szégyenérzet között. A bűntudat megbánással társul, aminek tárgya van. A bűnt meg lehet próbálni „jóvá tenni”, ellentételezni. A bűn konkrét, specifikus, tanulsága van, lemosható. A szégyen globális. A szégyen egész önmagunkra vonatkozik, el akarunk bújni, sarokba állni, elfordulni, láthatatlanná válni. A személyünket minősíti negatívan. A szégyenérzet felerősíti a külső felelősség érzését (hibáztatás), ami közvetlenül fokozza a visszaesés kockázatát a kontroll érzetének hiányán keresztül. A bűntudat hasznos a tulajdonosának, a szégyen egyáltalán nem.

Ugyanez történik a büntetés-végrehajtási rendszerben. A börtönből szabadulók kétharmadát néhány éven belül legalább egyszer ismét letartóztatják. Akik alapos megbánást mutatnak, azaz akik különösen hajlamosak a bűntudatra, azok nem esnek vissza. Mi a helyzet a szégyenérzettel? Döntően, összességében a visszaesésre hajlamosított. Kiderült azonban egy érdekes, kettős hatás. A szégyenérzet egyrészt fokozza a külső hibáztatásra való hajlandóságot, „De ő mondta, hogy csináljuk”, „Nem mondták hogy nem szabad”, „Mindenki puskázott”. Másrészt - kisebb részben - elbújásra, meghúzódásra sarkall „Ha nem vesznek észre, akkor nem lehet bajom”. Azon kevesek, akikben ez az „elbújás” felülkerekedett, szintén nem lettek visszatérő vendégek (bár jól éppen nem érezhették magukat).

Beszéltem nemrég egy anyával, akinek a felnőtt lánya a sikertelen érettségi vizsgát követően elszökött otthonról. Ha egy gyereket (felnőttet) leszidnak, a testtartásából is következtetni lehet arra, hogy éppen megszégyenül-e. Hogy útmutatást kap-e a kezébe, energiát a végrehajtásához, vagy prédikációt: felszólítást arra, hogy szégyellje magát, hogy megmártózzon a személyes értéktelenség és tehetetlenség érzésében. És elkövesse a hibát újra és újra.