Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

„Szakítok veled, mert nem kérted meg a kezem”

Illés Zsófia képe
Ellenőrzött szakember

Végig élve a húszas éveinket, a tanulmányok befejezését, a munkakeresést, a párkeresés magasságait és mélységeit, ott állnak a fiatal felnőttek életük szintlépése előtt: elméletileg egy jól működő párkapcsolatban, elméletileg elköteleződve egymás iránt, elméletileg készülődve a családalapításra, álmodozva latolgatva a kislány vagy kisfiú keresztneveket, miközben a fejekben már kondulnak is az esküvőre hívó harangok. Elméletileg. A gyűrű meg mégsem került valahogyan eddig elő a csokiszufléból meglepetésként.

Esküvői nyomás

Alighanem a fiatal felnőtt párok azon része, akik már hosszabb ideje vannak együtt, előbb-utóbb elkezdenek beszélgetni a hogyantovábbról, amint elér a kapcsolatuk egy olyan fázisba, ahol legalább az egyik fél már szívesen továbblépne a házasság irányába. Ha a nőkről beszélünk, akkor idővel csak elkezd felmerülni a kérdés, hogy vajon mikor kérik meg a kezüket, mikor gondolhatnak magukra, mint feleség, a párjukra, mint pedig férj.

Az új helyzetről való gondolkodást pedig természetesen csak fokozza a tény, hogy ilyenkor a fiatal párok a házasuló barátaikon keresztül, az éves 5-6-7 darab esküvővel szembekerülnek magukkal: én is ezt szeretném? Ha ezt szeretném, akkor mi jutottunk már eddig vajon? Ha igen, akkor mikor lesz lánykérés?

Komoly önismereti, és párkapcsolatismereti út kezdődik ebben az időszakban, amikor szó szerint elkezdődik az újraértékelés, esélylatolgatás. Abban az esetben, ha a pár mindkét tagja egyetért abban, hogy mi és mikor legyen a következő lépés, akkor a fiatal pár mindkét tagja szépen hátra dőlhet, és bátran koccinthat a maguk és házasulandó barátaikra, mert őket kevésbé fogja elérni a nyomás, ami az esküvő-kérdés körül mozog, közös az álláspont, a célok és az értékek. Na, de mi van azokkal, akiknél csak nincs egyetértés a dologban?

Elköteleződési válság vagy csak nem vagyunk egymáshoz valók?

Bármennyire is fájdalmas, az esetek nagyobb százalékában vezet szakításhoz, ha a pár egyik tagja szeretné a kapcsolatuk házassággal megkötetett „véglegesítését”, míg a másik ettől még távol áll. Nagyon sok esetben történik az is, hogy alapvetően „rendben működő” párkapcsolatok is sodródnak ebbe az irányba, de persze az ellenkezője is megfigyelhető: jelentős problémákkal küzdő párok gondolhatják azt, hogy esetleg egy lánykérés megoldaná minden problémájukat.

A helyzet valójában az, hogy a házasság intézményébe vetett hit, a felelősség, a családba vetett bizalom, és sok-sok önismereti probléma, az életnek ezen a pontján kerülnek elő, amivel mindkét félnek, ha tetszik ha nem, szembe kell néznie.

Bármennyire is nehéz, eltelik az a kritikus idő, amikor a pár egyik fele, még ha fájdalmas is, olykor ultimátumot ad és ezt mondja: eddig és nem tovább, vagy egy másik minőségben folytatjuk a kapcsolatunknak, vagy sehogy.

Az ilyen módon történő szakítások egyébként sok esetben mindig annak javára értékelnek a barátok, és a család, aki éppen meséli a történetet: a fiú nem tudott elköteleződni, vagy a lány elkezdett követelőzni. Kár egyébként megpróbálni igazságot tenni.

 

Az újrakezdés lehetőségei

Szerencsére vannak olyan párok is, akik egymásért és önmagukért elkezdenek az önismeretükön dolgozni, és valahogyan megteremteni a közös nevezőt. Erre szerencsére az önismereti, vagy a párkapcsolati tanácsadás jó lehetőséget nyújt, és könnyen lehet, hogy sikerül konszenzusra jutni, vagy feloldani azokat a belső gátakat, ami egyik, másik vagy akár mindkét félben nehezítetté teszik a továbblépésre, és hepi end lesz a vége.

A másik út ettől kicsit különbözik: ha a pár úgy dönt, hogy nem folytatják tovább a közös utukat és véget vetnek a közös életnek. Ilyenkor a szakítás elemi erővel tud végigsöpörni az énerőn, és rengeteg önismereti kérdés tud felmerülni: miért nem jött össze? Hogy lehet, hogy másoknak olyan könnyű ez az egész, míg nekem nem? Fogok-e egyáltalán olyan pár találni, aki tényleg nekem való? A kudarcézés ilyenkor kegyetlen.

Mindenben ott a lehetőség

A helyzet az, hogy egy ilyen szakításból is képes az ember nagyon sokat tanulni önmagáról és a saját igényeiről. A hazásságnak és a gyermekvállalásnak két ember közös döntése kell, hogy legyen, közös konszenzus, cél, amelyben egy pár összefog, egységet alkot, közös talajt teremt a jövőnek, amire építeni szeretnének. Ha pedig ez nincs meg, akkor nagyon nehéz erre építeni. Ugyanakkor nem szabad a másik kedvéért sem lemondani a vágyainkról sem: ha családot szeretnénk, míg a másik abszolút ellene van a dolognak, akkor érdemes feltenni a kérdést: vajon közös értékeink vannak, vagy lesznek valaha is?

Nézzünk mélyen magunkba: milyen közös életet akarunk? A döntés a saját önismertünkben rejlik.

 

Ha úgy érzi, szívesen dolgozna hasonló önismereti kérdésen, keressenn bizalommal.