Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Szakítás vagy elengedés - mit tegyünk, ha "vége"?

Bánki László képe
Ellenőrzött szakember

Egy párkapcsolatban az „elengedés” kifejezés – a „szakítással” szemben – a veszteséggel való aktív megküzdést is jelenti. Ilyenkor arról van szó, hogy nem teljesen hirtelen, nem egészen váratlanul ér minket a krízis, hogy elveszítünk valakit vagy egy kapcsolatot, hanem egy közös folyamat része, eredménye, állomása lesz a párkapcsolat vége. Az elengedés után van élet, ott van az új kapcsolat felé fordulás lehetősége (s nem ritkán egy más minőségű újraközeledés esélye is). Másrészt az elengedés azt is jelenti, hogy benne van a saját részünk: mi engedjük el egymást, mi vagyunk azok, akik ezt az egészet megélték és összehozták. (A magyar nyelv nagyon kifejezően tükrözi ezeket a kapcsolati minőségeket.)

A krízisekkel, elválással, gyásszal, újrakezdéssel kapcsolatban kiemelt jelentősége van annak, hogy mennyire tudunk aktívak lenni a feldolgozásban, mennyire gondoljuk át és ismerjük fel saját szerepünket a kapcsolatunk sorsában, mennyire látunk rá arra, mi a saját részünk, mi a másiké, és hogyan alakult a kapcsolatunk fejlődése odáig, hogy eltávolodtunk, elvesztettük egymást szem elől. Ha a rálátás, a saját magunkra való reagálás (az önreflexió), és az egymással való egyeztetés, szóba állás, a társas megértés lehetősége megvan, akkor sokkal nagyobb eséllyel „engedjük el” mi magunk a kapcsolatot, és kevésbé érezzük tehetetlenül, passzívan, hogy valami „elszakadt”, megszakadt, ezt vagy azt tettek velünk – ilyenkor a traumatizáló hatás esélye jóval kisebb. Ám ettől még a gyász érzelmi jelenségei, a veszteségélmény, levertség, szomorúság, a hangulatingadozás itt is jelen vannak, de néhány hónap vagy egy-két év alatt lezajlanak, és egyáltalán nem vagy sokkal kisebb mértékben megbetegítő erejűek.

A párkapcsolat végének, a veszteségnek a traumatizáló minősége tehát akkor alakul ki nagy eséllyel, ha valaki bizonyos okoknál fogva nem érzi (érezheti) át vagy érti (értheti) meg saját szerepét párkapcsolata alakulásában. Ilyenkor sokkal kifejezettebbek a nehéz érzések, elemibb és totális a veszteségélmény, megnő a lelki megbetegedés esélye (depresszió, PTSD). Gyakran felmerül azonban az a jelenség is, hogy a trauma „ismétli önmagát”: a traumatizált személy anélkül, hogy akarná, nem tudatos módon, de hasonló, kisebb-nagyobb veszteségeket is „begyűjt”, mert az aktív feldolgozottság híján újra meg újra olyan helyzetekben találja magát (valójában keresve azokat), amelyek emlékeztetik a traumatikus veszteségre, és a traumával való foglalkozásra késztetik. Ez a fajta „ismétlődlés”, sorsszerűségbe váltás szintén a traumatikus minőség jele lehet, míg a fentebb említett aktívan megküzdő veszteség-feldolgozás éppen a valódi lezárást és újrakezdést, a váltást és változást teszi lehetővé.

 

Mi van akkor, ha a kapcsolati fejlődés nem egy ütemben zajlik?

A párkapcsolat fejlődése felfogható a szülő-gyerek kapcsolati fejlődés analógiájaként is. Így itt, ahogy a kisgyerek és az anya közötti kapcsolatban is, kezdetben jelen van egy nagyon szoros, szimbiotikus fázis, amit a mézeshetek, a szerelem rózsaszínű, ködös mámora jelez, amikor a pár mindkét tagja a másikkal való egybeolvadást keresi, szinte mindent együtt csinálnak, egyfélét gondolnak. Ilyenkor alapozódik meg a párosság. Később, ahogy differenciálódik a párkapcsolat, úgy lesz láthatóvá a két fél külön igénye, a saját időre, saját ízlésre, saját tevékenységre való törekvés. Ilyenkor – ha a felek merik vállalni – kifejeződhetnek az egyéni különbségek, és a személyesség, egyéniség is értékké válik, színesíti a pár kapcsolatát. Fontos ebben a fejlődésben, hogy a pár tagjainak képesnek kellene lennie egymástól függetlenül is külvilág felé irányulnia (például a családi szerepmegosztás különböző feladataiban), és ugyanakkor fenn is kellene tartaniuk a kapcsolatukon belüli intimitást, a partnerrel való érzelmi közösséget. Mindez tehát egyszerre jelent egy közelséget, s egyszerre az egymástól való különbözés rugalmas menedzselését.

Ha a kapcsolati fejlődésben a pár tagjai nem tudnak összehangolódni, egyikük vagy másikuk valamiért megtapad valamilyen fázisban, akkor a kapcsolat megrekedhet, kiegyensúlyozatlanná és konfliktusossá válhat. A konfliktus vagy krízis mintázata sokféle lehet, attól függően, hogy mely fázis meghaladása jelent nehézséget valamelyikük számára. Ha például egy férfi a gyerekvállalás-családdá válás életciklusában elkezd félni attól, hogy a párja anyává válva már nem figyel majd őrá, vagyis elveszíti a nőt, akkor passzívvá, gyanakvóvá, vádlóvá válhat, és regresszíven ragaszkodhat a párjához. Ilyenkor a kapcsolat összemosódottá, feszültté válhat mindaddig, amíg ezt a különbözőséget, a konfliktus egyéni hátterét meg nem értik, és a férfi elhagyatottságtól való félelmét fel nem dolgozzák.

Ha a pár egyik tagja már a differenciálódásnál tart, azaz egyéni céljait is igyekszik megvalósítani a kapcsolatban, ám a másik még nem tart itt, akkor az előbbi haraggal vagy bűntudattal reagálhat, míg az utóbbi elárulva érezheti magát, s nem könnyen empatizál partnere szükségleteivel kapcsolatban, inkább megkísérli szorosabbra fűzni a viszonyt. A konfliktus ilyenkor borítékolható. Nem ritka az sem, hogy a felek folyamatos veszekedése, ördögi körös manipulatív és vádló gesztusai jelzik a külső szemlélő számára, hogy a pár hatalmi harcot folytat, rivalizál.

Az egyik legnehezebben kifejezhető érzés a kapcsolat elvesztésétől való félelem. Nagyon gyakran ez az elemi, ősi erő (amely nem a párkapcsolatból, sokkal inkább gyerekkori élményekből ered) teszi problémássá a viszonyt. Ilyenkor nehéz „felnőtt módon” támogatni a másikat saját autonóm szükségleteiben („Miért nem velem foglalkozol, ahelyett, hogy a barátaiddal beszélgetsz”), és nehéz őszintén kifejezni az intimitás-vágyat is. Ilyenkor a kapcsolatban meg nem értettnek, csalódottnak élik meg magukat a felek, s nemhogy a saját gyerekkori elakadásaikra nem látnak rá, hanem még a másikat hibáztatják, rávetítve a partnerre olyan tulajdonságokat is, amelyek nem reálisak. Mindennek az a veszélye, hogy elvész a korai szakaszban meglévő szoros kötődés alapélménye, megkérdőjeleződhet a kapcsolat léte. Ha ez a folyamat kritikussá és kilátástalanná válik, akkor érdemes szakemberhez, családterapeutához fordulni.

 

Mi segít a párkapcsolatot elgyászolni?

• Önismeret, önreflektivitás, rálátás a saját érintettségemre és a lelki működésemre,

• Aktív, önmagamat szabadon átadó, az érzéseket tudatosan, bátran megélő attitűd,

• Erős énhatárok, stabilitás, szuverenitás, viszonylagos kiegyensúlyozottság (az életem tengelyében én magam vagyok),

• Rugalmas, elengedő-megengedő, nyitott, a változást elfogadó attitűd,

• Empátiás készség (a másik elment, én maradok),

• Önkifejezési képesség, a szociális és érzelmi támasz megkeresése és elfogadása,

• Jövőkép, egyéni célkövetés képessége,

• Belső kontrollosság

 

Hogyan lehet újraépítkezni egy szakítás után?

• Időt és teret adni a gyásznak, elfogadni és tudatosítani a veszteséget, s mindazt, amivel ez jár (szomorúság, levertség, hangulati ingadozás, intenzív érzések, harag, stb.),

• Önmagammal kapcsolatos nagyvonalúság, megengedni a fájdalmat, de megengedni a vágyat is, ha az felbukkan – ez egyfajta nonkonform attitűd, mert sokszor nem esik egybe a társas elvárásokkal, közösségi rítusokkal,

• Nyíltsággal közölni illetve fogadni az új kapcsolatban megjelenő érzéseket, nem úgy tenni mintha azok nem lennének,

• Nem kompenzálni, nem kipótolni a kapcsolati hiányt egy másik kapcsolattal,

• Hagyni, hogy a másik fél (az új partner) felismerje az én személyes jelenlétemben a veszteség hatásait, és hagyni, hogy kapcsolatba kerüljön ezzel a részemmel is (egy új kapcsolatban nem csupán magánügy valamelyikünk múltja vagy akár traumája, hanem az van, hogy a gyász még sokáig hatni tud, ezzel együtt lehetünk jelen egy új kapcsolatban),

• Saját, szuverén, autonóm tevékenységeim gondozása (ami nekem fontos, azért tegyek is, azaz szánjak időt a kedvteléseimre, szeretgessem és kényeztessem magam, amennyire ez reális lehet)

 

Egy példa

Fiatal pár, 25-23 évesek. Óriási szerelem volt az övék, de „korán zártak”, 18-16 éves koruk óta együtt voltak, szoros és hűséges viszonyban, kezdetben a szülők fészkében, aztán fokozatosan önálló életet kezdve. Az együtt-változás sokáig jól ment nekik, egyetemi éveik alatt képesek voltak egymást támogatni különböző szakmai céljaik követésében, de mindvégig fennmaradt közöttük egy-egy szimbiotikus életmód-elem, például az együtt tanulás és sportolás minden más személyt kizáró, feltétel nélküli rítusa (mással nem tanulhattak, és nem tollasozhattak). Ez ugyan mindkettejüket zavarta egy idő után, de nem enyhítettek a szoros emberfogáson. A férfi jobban félt a kapcsolat elvesztésétől, míg a nő lazábban, rugalmasabban (de nem kevésbé hűségesen) kötődött a párjához. Egy idő után a férfi féltékennyé vált (erre nem kapcsolati, hanem belső oka volt, a terápiában kiderült, hogy saját gyerekkori szkriptjei tették lehetővé a félelmeit), és korlátozni kezdte a nő önálló törekvéseit, manipulatívvá, gyanakvóvá vált. A nő ebbe kezdetben belement, teljesítette a számadást a férfi kedvéért (nagyon szerette és nem akarta megbántani a férfit), ugyanakkor belül elkezdett leválni partneréről, s nála a szerelem hamar átalakult szeretetteljes kötődéssé, majd leválási törekvéssé.

Kapcsolatukban nem partnerváltás vagy megcsalás „oldotta fel” a konfliktust, hanem az, hogy a nő egy másik városban vállalt munkát, egyéni karrierjét helyezte előtérbe, ezzel racionalizálta saját maga számára és partnere számára az eltávolodást. Ilyen értelemben nem volt nyílt teljesen, és ez – ahogy a terápiában ráláttak – erősítette a férfi bizalmatlanságát. Amikor azonban a terápiában mindketten meg tudták fogalmazni valós egyéni igényeiket (merre tartanak az életben, mit szeretnének, mik a céljaik), és szembesültek azzal, hogy ezt a másik el tudja ismerni, kiderült számukra, főleg a nő számára, hogy túlféltették egymást a kapcsolatban. A nő meglepődött és megkönnyebbült, amikor a férfi a két hónapos terápia újfajta érzelmi egyeztetéseket lehetővé tevő terében (ahol mindketten egyenrangúak lehettek) el tudta engedni őt. Tovább tudtak lépni, és bár a férfi ragaszkodott jobban partneréhez, ő is tudott örülni a nő új lehetőségeinek, és ezzel együtt meg tudta élni gyászát és fájdalmát.