Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

A Stockholm-szindróma pszichológiája

Hollósy-Vadász Gábor képe
Ellenőrzött szakember

A Stockholm-szindróma (tévesen szokták Helsinki-szindróma néven is említeni) egy 1973-as stockholmi túszejtésről kapta a nevét. A túszejtőt Jan-Erik Olssonnak nevezték, aki egy bankban ejtett túszul 4 embert. Olsson már korábban is ismert volt a hatóságok elött, mivel ült már börtönben rablásért és rendőr gyilkosságért. Olsson érdekes módon kedvesen bánt a túszokkal. Egyikőjüknek, mikor fázott oda adta a kabátját, másik túsznak egy lőszert adott emlékbe. Egy másik túsz rosszul lett a bezárt páncél teremben, amire Olsson válaszként kiengedte őt sétálni, de azért biztonság kedvért kötelet tett rá, azaz a körülménykehez képest jól bánt velük, kedves volt hozzájuk. A túszdráma végén a fogva tartók a tuszoktól öleléssel és kézfogással váltak el, sőt a túszok a szabadulásukat követően egy gyűjtést szerveztek abból célból, hogy fizessék belőle a fogva-tartóik per költségeit.

Józan ésszel végiggondolva arra kéne jutnunk, hogy a túszok megutálták a túszejtőket, de a föntebbi esetben még se ez történt. A jelenség főként akkor alakulhat ki, ha a kiszolgáltatott helyzetben lévő személyek egy kevés figyelmet, vagy minimális empátiát kapnak azoktól, akiknek ki vannak szolgáltatva. Így a Stockholm-szindróma megjelenhet túszejtéskor, bántalmazó és bántalmazott személy esetében, börtönőrök és rabok között is.

Ha a rettegő túsz minimális törődést, empátiát, odafigyelést kap, akkor abban kezd reménykedni, hogy kiszabadulhat. Ehhez viszont szükséges, hogy perspektívát váltson, azaz belehelyezkedjen a túszejtők nézőpontjába és úgy vizsgálja meg a helyzetet, azaz elkezdődik az azonosulás a túszejtővel. Sikeres azonosulás esetében az áldozat meggyőzi magát, hogy a bántalmazója valójában egy jó ember, aki nem követett el semmi rosszat, szimplán a körülmények alakították így a helyzetét. Szélsőséges eseteben, azaz extrém szintű azonosulás során, a túsz elkezdi azokat a személyeket gyűlölni, akik ki akarják őt menteni, sőt megpróbálja meggátolni a kiszabadítását.

A túszejtés során a legtöbb túsz regresszív állapotba kerül és mindent megtesz, hogy túlélje a fogva-tartást. Ennek az lehet az eredménye, hogy teljes mértékben alávetik önmagukat a túszejtőknek, azért, hogy az hagyják őket életben. Nem tudatos szinten beindul egy folyamat, aminek az eredményként a túszok hálásak lesznek a túszejtőknek, hogy nem ölték meg őket és ezzel párhuzamosan elkezdik keresni bennük a pozitív tulajdonságokat, és a negatívakra felmentést adnak. A túszok gyakran jobban kezdenek ragaszkodni a biztos rosszhoz, mint a bizonytalan, esetleges pozitív kimenetelhez. A bántalmazott családtagoknál megfigyelhető, (akiknél szintén kialakulhat a Stockholm-szindróma), hogy hárítják a valódi problémát, egyfajta álomszerű megoldásban reménykednek.

A szabadulást követően legtöbb eseten ajánlott szakember segítségét kérni, illetve szükséges a szerető családtagok támogatása, mivel ők nagy szerepet töltenek be, hogy az áldozat újra megtanuljon bízni az emberekben, önképe helyreálljon.

Hollósy-Vadász Gábor

Problémakör: