Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

A Stockdale-paradoxon

Domján Mónika képe
Ellenőrzött szakember

Szeretem a paradoxonokat, mert annyira jellemzőek az emberi létre. Jobbára abból fakadnak, hogy a racionalitás és az érzelmek különböző természetét nehezen tudjuk magunkban összebékíteni, esetleg problémánk van a különböző irányú, erőteljes érzések és motivációk egyidejű megélésével. Naná! Egy ilyen élethelyzetet és a vele való megküzdés lehetőségeit írja le a Stockdale-paradoxon.

Egy szervezetfejlesztési témájú könyvben, Jim Collins: Jóból kiváló című, kiterjedt kutatáson alapuló, valóban kiváló művében találkoztam a Stockdale-paradoxonnal. A kutatás célja, amelynek legfőbb tanulságait mutatja be a könyv az volt, hogy feltárja a hosszútávon kiváló teljesítményt nyújtó vállalatok sikerének titkát. Az egyik alapvető működési elv, amely e kiváló cégeket jellemezte, a következő volt: „Nézz szembe a kellemetlen tényekkel (de sose veszítsd el a hitedet)!”

Jim Stockdale admirális, a paradoxon névadója, a legmagasabb rangú amerikai hadifogoly volt, aki 8 évet töltött el vietnami hadifogságban, melynek során ismételt kínzásoknak vetették alá, megalázó körülmények között tartották, és mindeközben nem tudhatta, hogy kiszabadul-e valaha. Ebben a helyzetben felvállalta a vezető szerepet a hadifoglyok közt, segítő módszereket eszelt ki a kínzások elviselésére, titkos belső kommunikációs rendszert dolgozott ki az elszigeteltség érzésének csökkentésére, és még számtalan módon igyekezett tartani a lelket a foglyokban – nemkülönben saját magában. A könyv szerzője személyesen is beszélgetett az admirálissal, aki így foglalta össze, mi segített neki abban, hogy kitartson: „Sosem adtam fel, hittem abban, hogy a végén minden jóra fordul. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy nemcsak hogy kijutok onnan, de túl is teszem magam rajta, és hogy ez lesz az életem meghatározó élménye, amit így visszanézve nem cserélnék el semmivel.”

Durva, nem? Poszttraumás növekedés a javából, ahogy mostanában nevezik. Azért még idézek egy kicsit tőle, hogy tovább árnyaljam a képet: „Sosem szabad összetéveszteni a hitet – amit mindenképpen meg kell őrizni – hogy a végén felülkerekedünk, azzal a fegyelemmel, hogy szembe kell nézni a napi valósággal, bármi légyen is az.” Szóval ez nem az a porcukros pozitívgondolkodós kulimász, hogy minden jó, úgy ahogy van, és közben annyira erősen elképzelem a gyönyörűséges-diadalmas-mindent megoldó célomat, hogy már ott is érzem magam, és ami addig még hátravan, azon meg csak úgy áttáncolok… Nem, át kell élni a jelen brutalitását, fájdalmát, magányát, hiányát ÉS bízni abban, hogy egyszer lesz másképp, sőt még profitálhatok is a jelen szenvedéséből! De csak akkor, ha odaadtam magam neki, ha nem próbáltam megúszni a fájdalmat. Ez nem jelenti azt, hogy ne enyhítnék a jelenbeli nyomorúságomon, pusztán azt jelenti, hogy nem próbálom meg letagadni, hogy ez most rohadt nehéz. Nem próbálok meg úgy tenni, mintha ez nekem meg sem kottyanna, előreszaladni és már most a tanulságokat levonni, uram bocsá’ megbocsátást gyakorolni.

Jim Collins a maga számára így foglalta össze az admirálissal folytatott beszélgetésének lényegét: „Az élet igazságtalan – hol kedvez nekünk, hol ellenünkre tesz. Mindannyiunkat ér csalódás és csapás, „érthetetlen” kellemetlenség, amelyért senkit sem hibáztathatunk. Lehet betegség, lehet sérülés, lehet baleset, lehet egy hozzád közel álló személy elveszítése, lehet egy politikai átalakulás következménye, lehet nyolcévi fogság egy vietnami táborban, miután lelőtték a repülőgépedet. Azt tanultam meg Stockdale-től, hogy az embereket nem a nehézségek létezése vagy hiánya különbözteti meg egymástól, hanem az, hogy miként kezelik az élet elkerülhetetlen gondjait.”

Hogyan alkalmazzuk mindezt a hétköznapi életben? Számomra a legfontosabb kezdőlépés az éppen aktuális valóság tudomásul vétele, és azoknak az érzéseknek az elfogadása, amit ez belőlem kivált. Bevallani magamnak a tehetetlenséget, a dühöt, a csalódottságot, a kétségbeesést, a szorongást – valamint átélni azt, ahogy és amennyire éppen sikerül. Fontos, hogy ebben se támasszunk magunkkal szemben elvárásokat, például azzal, hogy „Többet kellett volna sírnom” vagy „Ki kellett volna mondanom, mennyire dühös vagyok rá”. Csak hagyni, hogy jöjjön, ami jönni akar. Ezután általában a megkönnyebbülés, megnyugvás fázisa következik, amikor már megérkezhetnek az első, a megoldás felé vezető gondolatok is: „Beszélek vele”; „Elmegyek egyet futni, attól megnyugszom”; „Felhívom a barátnőmet”; „Hagyom ülepedni, volt már ilyen máskor is, pár nap múlva egészen másképp láttam a dolgot”. Amennyiben arra kell rájönnünk, hogy rövid távon nem tudunk alapvetően változtatni a helyzeten, ami szenvedést okozza, meg kell találnunk a módját, hogy kibírjuk a jelen nehézségeit, és amennyire lehet, ne menjen rá a testi-lelki egészségünk, miközben elkezdünk lépéseket tenni hosszútávú célunk felé. Ilyen helyzet lehet egy stresszes munkahely, amely közben anyagi biztonságot nyújt; egy évtizedes, mára gyötrelmessé vált házasság, ahol a gyerekek és az egzisztenciális nyomás, valamint az egyedülléttől való félelem tart össze; egy krónikus betegséggel való szembenézés; de ilyenek a pszichés problémák is, ahol ritkán kínálhatunk gyors és tartós változást. Sokat segít külső és belső erőforrásaink azonosítása és tudatos használata, valamint annak a folyamatnak a követése és elismerése, hogy igenis haladunk a célunk felé. Néha csak azzal, hogy a mai nap feladatait elvégeztük – van olyan helyzet, amikor ez is emberfeletti teljesítménynek számít.