Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Remény és gyógyulás

Szántó Regina képe
Ellenőrzött szakember

A mondás, hogy a remény hal meg utoljára, sajnos nem minden esetben igaz. Sokan akkor jelentkeznek a pszichológusi rendelőben, amikor már minden reményük elveszett. Ilyenkor talán az egyetlen szalmaszál a pszichológustól várt segítség. Sokszor azonban még ezért is küzdeni, dolgozni kell.

 A remény csak akkor tud megteremtődni, ha a páciens bízik a pszichológusban, ha már önmagában nem is tud hinni többé. A reményvesztett, depressziós állapot, a sötét gondolatok beboríthatják, eluralhatják a páciens tudatát. Ilyenkor már saját képességeiben, szerencséjében, boldogulásában nem hisz. Ez az az állapot, amikor az önbizalma szinte teljesen elvész. Amikor valaki széttárja a karjait, és azt mondja: én már nem tudok többet tenni azért, hogy ez a dolog működjön az életemben, már nem tudok saját erőforrásaimra támaszkodni.

Szükségem van valakire, aki csak meghallgat, adott esetben még tanácsot sem ad, csupán osztozik abban az egy órában a sorsomban, a fájdalmamban, a reményvesztettségemben, és felkelti bennem a reményt, arra, hogy mégis csak van kiút, hogy az adott nehéz élethelyzet megoldható, hogy a krízisállapotból való kikerülés majd hosszú távon megerősít és nem „öl meg”. Páciense válogatja, hogy ez az állapot meddig tart. A pszichológus meg kell, hogy tudja tartani a pácienst. El kell, hogy bírja a terheket, és hinnie kell a páciensben, hogy a nehézségeket majd megtanulja kezelni, legyőzni, meghaladni. Lehet, hogy csupán a meghallgatással, lehet, hogy egy kis megerősítéssel vagy apróbb házi feladatok adásával, amiknek a megoldása lassan mégis egy-egy pozitív eredményt hoz, tudunk segíteni. Ilyenkor a pszichológus az a varázstükör, aki azt a képet mutatja a páciensnek, amilyen ő lehet majd akkor, ha dolgozik önmagán.

A pszichológus egyik fontos feladata, hogy mint egy gyermekét jó szülőként gondozó felnőtt, aki mindig szeretettel és pozitív odafordulással tekint a síró, dacos vagy dühöngő gyermekére, elviselje türelemmel a páciens reménytelenségét, negatív énképét. Meglássa a reményt, a lehetőségeket akkor, amikor a páciens csak a fájdalmat és a lehetőségek hiányát látja. Nem arról van szó, hogy hamis hitet adjunk a pácienseknek, hanem arról, hogy azt a személyt láttassuk vele, aki lehet majd akkor, ha túl tud jutni elakadásain, akár kora gyermekkori traumáin vagy elhagyatottságán, és segítsük abban, hogy támogassuk abban a folyamatban, amikor esetleg újabb kiesebb-nagyobb kudarcok érik. Egy idő után már erre nem lesz szükség. A páciens megtapasztalja, hogy képes megoldani a dolgait, hogy képes hatékony és boldogabb emberi kapcsolatokra, hogy már valóban azzá vált, akit a terápia kezdetén saját maga nem is látott, de aki mindig is ott volt benne.