Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

A rémálmok talán hasznos dolgok

Janovics Ferenc képe
Ellenőrzött szakember

Ha feltételezzük, hogy az álom lényege problémás helyzetek kezelésének vizsgálata, szimulációja, akkor mi a helyzet a rémálommal? Szép kis szimuláció… Joggal húzza ettől a száját, elég kellemetlen egy dolog az. Jó az valamire egyáltalán?

Ha szimuláció lenne, akkor (hatékonyságát tekintve) a legjobb talán az volna, ha valósághű volna. Jóllehet, attól biztosan kiverne mindenkit a víz. Elvégre az gyakoroltat be a legjobban egy megoldást egy adott helyzetre, nem? Van olyan kutatás, mely szerint az álmoknak csak töredéke rémálom, és e rémálmok csak kis része tartalmaz realisztikus fenyegetést. Azon valósághű rémálmok száma, melyek realisztikus menekülési lehetőséget is kínálnak, statisztikailag már alig mérhető. Márpedig a sikeres szimulációnak pont a fenyegetéssel szembeni megküzdés, a menekülés begyakoroltatása volna a dolga. Hogy van ez? Sőt, azok álmodtak több fizikai fenyegetettséggel, akik éppenséggel békésebb környezetben éltek, ami totál ellentmondana a rémálmok szimuláció jellegének. Egy rémálom így aligha ajánlana konkrét megoldást egy konkrét, minket fenyegető helyzetre (Malcolm-Smith et al., 2008). Még arra is van adat, hogy háborús veteránok, akik PTSD-ben szenvednek, akár több évtizeddel a háború után is nagyobb arányban élik újra az emlékeiket (látják érzésük szerint ugyanazt a fenyegető helyzetet) álmaikban, mint a háború civil áldozatai (Schreuder et al., 1998). Mi értelme egy olyan szimulációnak, ami még a fenyegető helyzet elmúltával is aktív? Ennyi év után, ráadásul.

Jóllehet, nem csak realisztikus szimuláció létezik. Pl. krónikus (depresszióval társuló) PTSD-vel küzdő veteránok álmai (meglepően keveset találtak), bár főleg a múltról szóltak, csak enyhén voltak szorongatók. Kevésbé voltak ijesztőek, mint pl. a depressziós páciensek álmai, amik főleg a jelenben tapadtak meg. A kutatókat ebben a mintázatban két dolog lepte meg: miért szorongatóbb egy depressziós páciens álma, mint egy PTSD-vel küzdőé? Nem ezt várnánk. És miért kevesebb a rémálom a régi veteránjaik (pl.Vietnám) körében, mint más kutatások háborút túlélt fiataljai (pl. Izrael) között? Feltételezték, hogy e meglepő eredmények az időnek köszönhetők: minél régebben történt a trauma, annál kevésbé ijesztő és gyakori az újra felbukkanása éjszaka. Ehhez hasonló mintázatot korábban olyan Holokauszt-túlélőknél találtak, akik a háborút követően rosszabbul tudtak alkalmazkodni a békés körülményekhez. Hasonlóan azokhoz a veteránokhoz, akik az idő múlásával nem felépültek a traumából, hanem depresszió is kialakult náluk (Dow, Kelsoe és Gillin, 1996). De miféle szimuláció finomodik az idő előrehaladtával?

Ha PTSD-s veteránoknál álom sorozatokat vizsgálnak, azt látni, hogy az újrajátszásnak (emléknek) hitt álmok apróbb részletekben különböznek az eredeti környezettől. Pl. ha az álmodó veszti életét az álombeli csatatéren (és nem a bajtársa, ahogy az eredetileg történt), az felveti a lehetőséget, hogy nem újrajátszás zajlik, hanem a túlélőknél egyébként gyakori bűntudat érzés bukkant fel: inkább halt volna meg ő a társa helyett. Az ismétlődő álomképek sokszor lassú átalakuláson mennek keresztül (Hartmann, é.n.). Van, aki feltételezi, hogy ugyanannak a rémálomnak a lépcsőzetes átalakulása a rémisztő helyzet (érzelmi) feldolgozásának a jele. Ahogy az álomkép átalakul, úgy alakul át az álmodó rémisztő helyzetről alkotott képe is, ami segíti a helyzet átértékelését (Kast, 2010).  Újabb elképzelések szerint egy rémálom nagyjából az ún. szisztematikus deszenzitizáció elvén működik. Ezt az eljárást pl. a kognitív-viselkedésterápia használja terápiás céllal: ha félsz valamitől, akkor a legjobb, ha újra meg újra kiteszed magad az ijesztő eseménynek, de ezúttal kellemetlen következmények nélkül. Úgy szoksz hozzá pl. a pókokhoz, mint a vasút mellett élők a vasút zajához. Annyi különbséggel, hogy rémálom alatt nem konkrét ingerhez tartozó félelmet oltunk ki, hanem egy emlék ijesztő jellege csökken. Vagyis a rémálom az érzelmi megküzdést segíti (nem a konkrétat) azzal, hogy éjszaka szimuláció formájában újra aktiválja az ijesztő emlékeket, majd úgy alakítja (rekombinálja) annak képeit, hogy ezzel segítse az emlékhez kötődő félelem kioltását. Minél jobban eltér az álomkép a realitástól, hála az emlékképek rekombinálásának, annál jobban működik a dolog. Ugyanakkor a hatáshoz ugyanannak a képnek a többszöri bemutatása (iterációja) szükséges, akár egymást követő éjszakákon át. Hiszen idő kell a virtuális emléknek, amíg az eredetihez hasonló stabilitást ér el (s így lesz esélye azt kicserélni), és nem merül feledésbe olyan könnyen (Nielsen és Levin, 2007).

További olvasnivaló:

Dow, B., M., Kelsoe, J., R. and Gillin, J., C. (1996). Sleep and Dreams in Vietnam PTSD and Depression. Biol. Psychiatry, 39, 42-50.

Hartmann, E. (én.). The Dream Always Makes New Connections: The Dream is a Creation, Not a Replay. letöltve.: 2019.11.07. http://www.ernesthartmann.com/files/Dreaming-always-makes-new-connection...

Kast, V. (2010). Álmok. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Malcolm-Smith, S., Solms, M., Turnbull, O. and Tredoux, C. (2008). Threat in dreams: An adaptation? Consciousness and Cognition, 17, 1281-1291.

Nielsen, T. and Levin, R. (2007). Nightmares: A new neurocognitive model. Sleep Medicine Reviews, 11, 295-310.

Schreuder, B., J., N., van Egmond, M., Kleijn, W., C. and Visser, A., T. (1998). Daily Reports of Posttraumatic Nightmares and Anxiety Dreams in Dutch War Victims. Journal of Anxiety Disorders, 12 (6), 511-524.