Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Ránk szakadt szabadság: a kapunyitási krízis

Kószó Ádám képe
Ellenőrzött szakember

Egy újabb lépés a nagybetűs élet felé, mondja az igazgató a tanévzáró ünnepélyen, és az ember meg elhiszi, hogy már ott akar lenni, nem az ajtó előtt, hanem bent a szobában, a nagybetűs élet szobájában. Aztán eltelik néhány év, elillan a látszólagos magabiztosság, a helyét átveszi a bizonytalan toporgás. Nem hogy berúgná az ember azt a bizonyos ajtót, még a kopogáshoz is erőt kell gyűjteni.

Jó lehet kígyónak lenni. Egy hét alatt levedli a régi bőrt. Nem megy a huzavona a leválással kapcsolatban a szülőkkel évekig, meg önmagával, hogy mi is valójában. Gyerek vagy felnőtt. Mintha az egyik kabát kicsi, a másik meg túl nagy volna. Az bizonyos, hogy egyik sem épp a mérete. Hogy egyik sem épp az övé.

Jó lehet GPS-nek lenni. Olyannak, ami nem csak az utat látja, hanem a dugókat meg az baleseteket is. Tulajdonképpen egy GPS mindent tud, amit mi nem. Hogy hol is vagyunk épp. Hogy mi a cél. Hogy miképp lehet ezt a két pontot összekötni. Merre kell fordulni a kereszteződéseknél. Ráadásul a GPS nem gondolkozik olyanon, hogy mi mellett nem haladt el. Hogy a kerülőút kihagyásával mit hagyott ki. Hogy vajon az boldogabb-e.

És mi marad nekünk így, hogy se kígyók, se GPS-ek nem vagyunk? Mondjuk az önmagunk keresése. A saját igényeink szétválasztása az évek alatt szépen elburjánzó elvárásoktól. Csendben egyedül az ágyunkban, vagy épp másokkal átbeszélve. És közben próbálgatni. Hobbikat, munkákat, szerepeket, satöbbit. Hogy úgy mondjam, kabátokat.