Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Pszichomesék - 1. fejezet: Tomi

Horányi Eszter képe
Ellenőrzött szakember

I. rész: Tomi és anya - a szemszögek

A gyerek szemszögéből

Utálom az ovit. Utálom ezt a házat. Még a mamát és a papát is, de őket néha nem, mert kedvesek és a mama csinál nekem palacsintát. Hiányzik az otthonom. A játékaim. Anya azt mondja, mindegyiket elhoztuk, de én tudom, hogy nem. Több sincs meg. A legóim megvannak, a Szupermen is, Betmen is, Optimuszprájm is, meg a plüssök, Nyusziúr meg a meg Búfaló, akinek azért ez a neve, mert angolul így van, hogy bölény, ő meg az. Ezt apa mondta nekem. De valami nincs meg. Vissza akarok menni érte.

Nem vagyok jó fiú. Anya szomorú, mert rossz vagyok. Reggel mindig sírok, mikor jövünk az úton, anya meg dühös rám. Aztán én is dühös vagyok. Mind a ketten dühösek vagyunk és kiabálunk. Apa is dühös volt rám, mert Karácsonykor kiöntöttem a szörpöt a terítőre, amikor meg a Balatonnál voltunk és nyár volt és még kicsi voltam, akkor meg berúgtam a labdát az ablakba és széttört. Apa elment a dolgozóba, mikor dühös volt.

Nem kedvesek velem a gyerekek. A Máté folyton csúfol, hogy dagadt vagyok, meg sírós-pityogós kisbaba. A Julcsival régen játszottunk repülőset, de aztán azt mondta, soha többé nem lesz a barátom, mert gonosz pukkancs méregzsák vagyok. Nincs itt Pisti és Laci. Csak hülyék vannak. Az ovi nagyon nagy, a kert pedig icipici. Én egyedül szoktam játszani, bent a várasat, hogy felépítem, aztán szétrobban, szétbombázza a hadsereg, vagy szétüti egy óriás. De ilyenkor a végén mindig a nyugiszékre kell ülnöm, ami igazából büntetést jelent. Mindenki dühös rám, a gyerekek meg nevetnek és gúnyolnak. Nem tudom, miért kell a nyugiszékre ülnöm. Sokszor inkább leülök magamtól egy másik székre, ami nem nyugi, de akkor meg mindig történik valami, amitől újra rossz leszek. Hirtelen verem a Mátét, meg ő is engem.

Kint az udvaron gyűjtöm a botokat meg a köveket a zöld pad alá. Néha beásom őket a földbe vagy megdobálom velük a bokrot. Kardozni is szoktam, de az óvónénik akkor mindig haragszanak. A fal mellett vannak bodobácsok, amik bogarak, benne vannak a Nagy Rovarhatározóban. Őket szoktam szétnyomni egy kősziklával. Nem tudom, miért kell szétnyomnom, de szét kell. Szétlapulnak könnyen, nagyon erős vagyok. Szétlapul a fejük, a lábaik meg kiesnek. Kijön a belük is, fekete a belük, kifolyik a kő alól. Valamiért szeretem ezt nézni, szép nekem. Ha észreveszi az óvónéni, kiabál, de ha elbújok, nem látja. Sajnálom a bodobácsot, de ki kell lapítanom. Olyankor meghal.

Apa is meghalt. Felrobbant a dolgozója, ahol volt. Ezért nem jön hozzám. Anya azt mondja, nem halt meg, de ő nem tudja jól. Ő is szomorú folyton, néha akkor sír, mikor azt hiszi, alszom, de én nem. Mindig kiabáltak egymással, apa mondta, hogy ezért a tetves családért dolgozza ki a belét. Apának is fekete a bele, mint a bodobácsnak? Kértem papát, hogy nézzük meg a tetvet a Nagy Rovarhatározóban. Szívja a vért és csúnya. Nem értem. Utálom a tetveket. A családom a mama, a papa, anya meg én, meg a hörcsög, akit utálok, mert anya mindig megszid, hogy bántom. Én nem hasonlítok tetűre, anya sem.

Apa már angyalka, néz minket fentről. Csak azt nem tudom, hogy a múltkor miért volt a hangja a telefonban. Úgy csináltam megint, hogy alszom anya mellett, sokszor úgy csinálok, mert igazából nem mindig megy és ha nem, anya szomorú, hogy megint fáradt leszek és balhézok majd az oviban. Úgy csináltam és akkor hallottam őt a telefonban. Hogy majd küldi a pénzt. Anya mondta, hogy Józsi, az istenszerelmére, gyere inkább, látogasd meg a gyereket, mert eleped. Mi az az eleped? Józsi mondta, hogy nem mert neki az fáj. Fáj apának a jövés. Lehet, hogy sebes a lába. Megharapta őt az eleped. A gyerek én vagyok. A Józsi az apa. A Mennyországban van telefon?

 

Az anya szemszögéből

Az egész négy hónappal ezelőtt kezdődött. Korábban Tomi egy kenyérre kenhető gyerek volt, kedves, barátságos, nyitott, törődő. Imádták a szomszédok, az óvónők, a többi gyerek. Akkor költöztünk ide egy távoli faluból. Muszáj volt, az apjával külön mentünk, nekem meg kellett a segítség, a támogatás, így hát idejöttünk lakni a szüleimhez.

Nem volt könnyű és most sem az. Persze, tudom én, nekem is nagy változás, nem hogy neki. Igyekszem mindent megadni, meg hát itt vannak a nagyszülők, de mégsem ugyanaz. Otthagyni a barátait, az ismerősöket, a szobáját. Na és apát. Gyűlöl ezért. Azt mondja, én vagyok a hibás, apa nem volt elég jó nekem. Döbbenetes, ahogy az öt éves kis arca megkeményedik, mikor kimondja ezt.

Igazából nem gondoltam, hogy idáig fajulnak a dolgok. Persze tudom, hogy a válás megvisel egy ekkora gyereket, de annyira próbáltam jól csinálni! Elmondtam neki, hogy nagyon szeretjük mindketten, hogy nem miatta megyünk szét. Erre ő persze azt mondta, hogy tudja, hogy nem miatta. Miattam. Apa mondta neki, hogy úgyis hamar találok mást, de ő nem akar más apukát. Elképesztő.

Eleinte úgy volt, hogy a volt férjem majd két hetente jön látogatni, vagy Tomi megy hozzá, de végül egyszer sem találkoztak. Az utolsó pillanatban mindig lemondta, egy idő után pedig nem is telefonált, csak a hivatalos ügyek miatt. Hazudoztam össze-vissza Tominak, hogy sok a munkája, elutazott, mikor éppen miért nem jön... Tomi látszólag ezt tudomásul vette. Nagyon jó természetű gyerek, mondom. Vagyis az volt.  

Tulajdonképpen attól a perctől kezdve, hogy betette a lábát az új óvodába, mintha kicserélték volna. Már az odaút is borzasztó volt. Hisztizett, toporzékolt, levetette magát a földre, üvöltött, hogy a régi oviját akarja, miért nem oda megyünk. Soha nem láttam még ilyennek. Nagy nehezen keresztülrángattam azon az öt utcán, ami a szüleim házát az óvodától elválasztja, feldúltsága egyre fokozódott. Mire a csoportszobához értünk, Tomi zihált az ordítástól, szemei, arca úszott a könnyben, orrából ömlött a takony. Szép kis bemutatkozás. Az óvónők kedvesen fogadták és fél óra udvarlás után egy repülőgép modellel sikerült is becsalni a csoportszobába. Ekkor kihasználva a lehetőséget, elrohantam. Lehet, hogy nem így kellett volna, de nem bírtam tovább. Kinn az utcán mikor egyedül maradtam, én is bőgtem, mint egy csecsemő. Mi történt a fiammal? Hova lett Tomi?

Mindenki azzal igyekezett nyugtatni, hogy az első egy-két hétben ez még normális és meg fogja szokni Tomi az új helyzetet. Hát nem így lett. A reggeli hisztik ugyan mérséklődtek, de az én angyali, barátságos kedves kisfiam egy agresszív, dühöngő kismanóvá változott a csoportban. A csoporttársai vagy rettegnek tőle, vagy piszkálják. Az óvónők negyedórás panaszáradatot zúdítanak rám minden délután (mostanában ezért inkább anyut küldöm a gyerekért): kibe rúgott bele, mit tört/tépett/vert szét, mit nem csinált meg, miért hisztizett. Azt mondják, nem nevelhető közösségben. Az én fiam?! Elkeseredett vagyok és tanácstalan. Négy hónap eltelt. Kimerültem. Otthon látszólag ugyanolyan mint eddig. Talán kicsit csöndesebb. Hiába kérdezem, mi a baj, nem mondja el. Ja és azt állítja, hogy az apa meghalt. Így tárgyilagosan és hidegen. Hiába mondom, hogy nem halt meg az apja, először engedelmesen bólogat, mint aki megértette, aztán két perc múlva megint erről beszél. Nem értem.

A II. rész: Tomi és a Búfaló - a mese a folytatásban következik