Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Pszichológiai merengések Saint-Exupéry A Kis Hercegének olvasása után

Spronz Péter képe
Ellenőrzött szakember

Ennek a kisregénynek két főhőse van: a gyermeki lét és a felnőttség. A két állapot állandó kölcsönhatásban, dinamikus egymásra hatásban áll: ahogy a felnőttek kirángatják az elbeszélőt a naiv és infantilis szemléletből (lásd az óriáskígyó belsejében lévő elefántos rajz iránt tanúsított értetlenséget), a Kis Herceg úgy tágítja ki a repülőjét szerelő elbeszélő földhözragadt, csak a túlélést célzó horizontját.

 

Az írás nagy kérdése: hogyan mentsük át a bennünk lévő gyereket a felnőttkorba? Nem egyszerű feladat, nagy a hibázás lehetősége. Például eltemethetjük a gyermeket, ekkor a reáliák, a számok, és a címkézés bűvöletében élő felnőttekhez leszünk hasonlatosak. Így jár el az üzletember, aki folyamatosan (és értelmetlenül) veszi számba a csillagokat, és tekinti azokat tulajdonának.

A Kis Herceg a gyermeki szemléletmód fennmaradását modellálja. Fontos számára rózsája, a lerajzolt bárány, a megszelídített róka, de ő képtelen a sivatagban veszteglő repülő megszerelésére. Nem éri fel ésszel (sőt, kifejezetten untatja), amikor látja az elbeszélő munkálatait. Nem fogja fel, hogy az elbeszélő versenyfutásban van az idővel, élet-halál kérdése, hogy a gép menetkész állapotba kerüljön.

A sivatag számomra a gyermeki és a felnőtti perspektívák között választani nem tudó, magányos és kilátástalan ember szimbóluma. Az elbeszélő tanácstalan, látszólag megoldhatatlan dilemma előtt áll. Életképes megoldás nélkül képtelen lesz gépét kivezényelni a megrekedtség territóriumáról.

Csekély vigasz, amikor értesül róla, hogy a fenti kérdéssel más bolygók lakói is küszködnek, nekik sem sikerült megtalálni a kivezető utat. Lelkileg hibernált, a múltban (ha akarom, gyermekijükben) megrekedt személyekről hall a Kis Herceg beszámolójából. A király pökhendi és elnyomó, holott nincs alattvalója, a hiú kalapját levéve köszöni meg a nem létező bókolók nem létező bókolását. Ezek a szereplők valamikor adekvát cselekvése válik itt a komikum forrásává. A megváltozott jelen érvénytelenítette ezeket a viselkedésmódokat, és a szereplők mintha nem érzékelnék a változást, a régi, idejét múlt eljárásaikat ismétlik végtelenített módon. „A bolygó évről évre gyorsabban forgott, a parancs viszont maradt a régi” – mondja a lámpagyújtogató, akinek látszólag van rálátása a történtekre, ez mégis kevésnek bizonyul ahhoz, hogy cselekvés szintjén is képes legyen igazodni az új körülményekhez.  

A pszichológusi munkában a traumatizált klienseknél tapasztalni hasonlót. A traumatizáló körülmények által kiváltott, az adott, szélsőséges körülménynek megfelelő extrém testi-pszichés reakció rögzülhet a trauma megszűnte után, komoly gondokat okozva a személynek a tünetek elviselése, és a társadalmi beilleszkedés terén.  Tipikus példa az ún. flashback, amely háborút megjárt vagy koncentrációs tábort túlélt emberek gyakori panasza. Lényege, hogy a borzalmak rendszeresen megismétlődnek az áldozatok álmaiban vagy nappali ábrándozásaiban. A szervezet akkora pszichés energiát tart lekötve a horrorisztikus események „pórázon tartása” érdekében, amely enerváltságot és depresszíószerű kiüresedést eredményez. A képek irányíthatatlan betörésével öntudatlan kísérletek történnek a feldolgozhatatlan feldolgozására. A terápiának ebben az esetben azt kell céloznia, hogy a kliens múltban rekedt tudatalattijával a következőt kommunikálja: a traumás állapot megszűnt, szükségtelen a védekező mechanizmusok életben tartása. Persze kisebb és „hétköznapibb” traumáknál is ugyanez a működés figyelhető meg. Elég, ha a szülő figyelmetlen, elhanyagoló vagy bántalmazó viselkedést tanúsított gyermekével, az áldozat felnőttkorában is szenvedhet a következményektől, és mozgásba hozhatja a primitív, infantilis védekező mechanizmusokat – pl. negatív érzelmek elfojtásával, a külső borzalmak tagadásával, szélsőséges esetben többszörös személyiség létrehozásával. Szépen foglalja össze a felnőttben tovább élő gyermeki megtapasztalását József Attila Kirakják a fát című versében:

„A kis kölyök, ki voltam, ma is él
s a felnőttet a bánat fojtogatja
de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél
s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.
 
Tőletek féltem, kemény emberek
ti fadobálók, akiket csodáltam?
Most mint lopott fát, viszlek titeket
ez otthontalan, csupa-csősz világban.”

A Kis Herceg elbeszélője sikerrel oldja meg a feladványt, a repülő felszáll, vezetője megmenekül (másképp nem írhatná meg találkozását a Kis Herceggel). Az alkotás válasza gyerekség és felnőttség viszonyának kérdésére a szintetizálás, vagy ahogy a filozófia fogalmaz, a megszüntetve megőrzés. Az író megöli a Kis Herceget (gyermeki énjét), ami azonban nem tragikus tett (nem is marad a fiú után holttest), hanem egy felsőbb szintre lépés elkerülhetetlen része. A felnőtt magába olvasztja, hasznossá teszi, szublimálja a gyerek idealizmusát, univerzális értékrendjét, és a friss rácsodálkozásokból táplálkozó kreativitását, és bőségesen felhasználja a gyermeki látásmód adományait a könyv megannyi eredeti ötletében. (Nekem leginkább a vulkánjait napi rendszerességgel kipucoló, és a székét apró áthelyezéssel napi 43 naplementében részesülő Kis Herceg megoldásai a legoriginálisabb szerzői lelemények.)

Szinte minden kisfiú arról ábrándozik, hogy nagykorában pilóta lesz. Ez azonban önmagában kevés. Ha ez nem párosul a felnőtt rutinjával, szakmai felkészültségével és józan ítélőképességével, soha nem fogjuk tudni életünk repülőgépét a levegőbe emelni.