Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Pán Péter, avagy a soha-fel-nem-növés jelensége

Spronz Péter képe
Ellenőrzött szakember

A pszichológia Pán Péter szindrómának nevezi azt, amikor valaki képtelen felnőni, gyermeki lelkületét a felnőtt testben is megőrzi.

Az ismert irodalmi figura, Pán Péter élete látszólag csupa izgalom és felhőtlen szórakozás. Nekeresdországban tölti idejének nagy részét, egyik kalandot űzi a másik után. A történetből tudjuk, hogy Péter édesanyja nem tudta biztosítani azt a közösen eltöltött minőségi időt, amire minden embernek szüksége van élete korai szakaszában. A lelkileg mély sebet szerzett ifjú ekkor teremti a képzeletbeli Nekeresdországot, ahol megállt az idő: a repülés képessége, az állandó mosoly közben megvillanó, soha ki nem eső tejfogak mind azt a fantasztikus gyermekkort hivatottak életben tartani, amit a főhősnek soha nem volt alkalma meg- és kiélni.

A szülői szerep erőteljes visszautasítása, a felelősség elhárítása, viszolygás a partner melletti érett elköteleződéstől – ezek a soha-fel-nem-növés leggyakoribb jegyei. Így választ a gyermek, akitől túl hamar, vagy túl későn veszik el gyerekkorát. Ez utóbbi történik azokkal, akiket fiatalon „még a széltől is óvtak”. Beleszoknak a kényelmes pozícióba, ami a túlvédettségből adódik, nem akaródzik nekik leválni, mert az saját döntések meghozatalát, és a következményekkel való szembenézés félelmetes érzését hozná magával.

De vajon hogyan rímel rá mindez a történet szerzőjének saját gyermekkorára? A skót származású James M. Barrie életében a hetedik életév tragikus történése volt az, amely erősen kihatott lelki fejlődésére. Ekkor halt meg anyja kedvence, James 13 éves David nevű bátyja. Az anya depresszióval párosuló gyászát a kis James úgy próbálta feledtetni, hogy Daviddé lényegült át. A bátyja testtartását, szokásait, sőt öltözékét magára erőltető fiú így tett kísérletet arra, hogy utat találjon ridegen elzárkózó édesanyjához. Anyja kimondatlan parancsának eleget téve gyermekként „konzerválta magát”, és élénk fantáziáról tanúskodó, színes történeteivel próbálta az elveszett jókedvet újból meghonosítani a szülői házban. A korai szerepfelvétel erősen meghatározta Barrie későbbi életét, elég, ha csak külsejére (törpenövésű volt), pályaválasztására, és felnőttkori aszexuális beállítódására gondolunk.

A szívében egész életében gyerek maradó Barrie többször kudarcot vallott a felnőttekre jellemző életmóddal. Rövid, a szerelmet nélkülöző, gyermektelen házasság fűzte egy vonzó színésznőhöz, majd szinte családtaggá vált az ötgyermekes Llewelyn Davis famíliában. A Pán Péter történet is annak köszönheti születését, hogy Barrie szórakoztatni kívánta a két idősebb fiút, George-ot és Johnt. Amikor a fiúk szülei idő előtt meghaltak, az író vette át felügyeletüket, nem kímélve pénzt és időt, hogy egyengesse útjukat nagykorúvá válásukig. A legkisebb fiú, Nico így emlékszik vissza Barrie-re: „Nem hiszem, hogy Jim bácsi valaha is átélte az erotikus izgalom érzését – férfi, nő, vagy gyerek iránt. Ártalmatlan volt – ezért tudta megírni Pán Péter történetét.”

Az életrajzból vett részletekkel azt a tragikus köztességet kívántam illusztrálni, amelyben Pán Péter „kései leszármazottai” mind osztoznak. Az ilyen emberek képtelenek választani gyermekkor és felnőttség között. Noha életkoruk alapján elvárnánk, hogy érett módon érezzenek és éljenek, a gyerekkorban elszenvedett sérülés(ek) arra predesztinálják őket, hogy újból és újból az ifjúkor kielégüléseit keressék. Rájuk is érvényes az, amit Kár-Kár Salamon, a vén holló mond a repülni tudó, mégsem madár Pán Péterre: „Ó, te szegény kis felemás teremtés.”