Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Önszeretet, önelfogadás, na de hogyan?

Polla Adrienn képe
Ellenőrzött szakember

Manapság a csapból is az folyik, hogy „szeresd magad, és minden rendben lesz”. Ha az ember úgy dönt, kicsit elmélyed a lelki folyamatokban, szerez némi pszichológiai jártasságot, biztosan beleakad az önszeretet témájába, valahol a motivációs előadók és a seregnyi önfejlesztő könyv között.

Az önszeretet valóban hasznos, de mit is jelent valójában?

A mai embert nem arra nevelik az iskolában, hogy megtanulja, mit jelent jó kapcsolatban lennie saját magával. Vegyük ezt a gondolatot kicsit komolyabban: „jó kapcsolatban lenni önmagammal”. Ez azt jelentené, hogy kapcsolatban vagyunk saját magunkkal? Jó esetben igen!

Ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy érzékenyen reagálunk a saját belső jelzéseinkre: gondolatainkra, érzéseinkre, vágyainkra, megérzéseinkre stb. Egyébként az érzékenységgel általában nem is szokott gond lenni. A probléma inkább ott következik, amikor ezeket a belső megéléseket nem vesszük komolyan, vagy át akarjuk őket írni: „Én nem szomorú akarok lenni, hanem boldog!” És elkezdünk úgy csinálni, mintha azok lennénk. Pedig nem vagyunk azok. Éppen akkor nem.
Vagy. Érzékeljük ugyan, hogy mire vágyunk, mégsem teszünk érte. Ezzel is önmagunknak ártunk. Persze az is rendben van, ha átmenetileg nem vagyunk képesek lépéseket tenni.

Az önelfogadás valahol ott kezdődik, amikor azt tudom mondani magamnak: Rendben van, hogy éppen szomorú vagyok. Nem akarom megváltoztatni a megélést, tiszteletben tartom magamban azt, hogy épp szomorúságot élek át. Ez nem azt jelenti, hogy elmerülök az önsajnálatban. Hanem azt, hogy megengedem magamnak, hogy azt éljem meg, ami épp keresztül akar menni rajtam.

A jó érzéseken nem akadunk így fenn. „Jajj, boldog vagyok, most mi lesz? Meddig marad ez itt? Miért nem megy már el? Nem akarok boldog lenni!” Ha a boldogságot behelyettesítjük a szomorúsággal, vagy más, negatívnak ítélt érzéssel, máris érthető lesz, mire szeretnék kilyukadni. A jó érzéseket egyszerűen átéljük és hagyjuk elmenni (persze lehet ezekhez is ragaszkodni).

Egy szó, mint száz: az érzelmeink megélése helyett sokszor úgy döntünk, hogy racionálisan, agyban ítéljük meg, hogy mit szabad, és mit nem szabad átélni, és e mentén engedjük meg magunknak az érzéseket. Azt hisszük így irányíthatjuk őket. Így lesz elképesztően sok el nem fogadott, elnyomott, esetleg elfojtott érzelmünk, ami alkalomadtán dührohamokban és más érzelmi kitörésben jelentkezik.

És akkor az önszeretet. Gondoljunk bele: ha a barátainknak mondanánk azt, hogy „Figyelj, ez most gáz, amit megélsz, ne legyél már ilyen szomorú, csinálj magaddal valamit, mert így nem leszünk jóban!”, akkor valószínűleg nem sok barátunk maradna.

És sokan ezt tesszük magunkkal nap, mint nap. Megerőszakoljuk magunkat, az érzéseinket. Erőszakkal elnyomunk magunkban dolgokat, hogy „áhh fájdalom nincs is bennem”. Hogy lehetne így elfogadásban élni magunkkal?

A megoldás a fájdalmasabbik út választása. Ehhez kell több erő. Hogy merjünk gyengék lenni néha. Merjünk hibázni. Merjük azt mondani, hogy nem megy. Merjük kifejezni az érzéseinket. És megélni őket.

Mert csodák csodájára, ha elfogadjuk, hogy mi megy végbe bennünk pl. fájdalom, az már nem is lesz olyan szörnyű, hiszen természetesnek könyveljük el, hogy ott van. Minden valaminek a következménye. Fájdalmat gyakran veszteségek átélésekor élünk meg. Ez egy természetes folyamat. Nem tudjuk kiiktatni az érzéseinket. Vagy ha mégis, annak nagy lesz az ára.

És ha eljutottunk az önelfogadásig, már csak egy lépés az önszeretet.
Amikor már szeretjük is magunkat, akkor örülünk, hogy megélünk érzéseket, legyen az bármilyen. Örülünk, hogy vannak, mert értjük, hogy értünk vannak. Pl. a negatív érzések úgy tudnak kitisztulni belőlünk, ha felengedjük/megengedjük őket. Örülünk, hogy tapasztalhatunk. Jó magunkkal lenni, mert odafigyelünk a saját igényeinkre, és teszünk azért, hogy minél több örömben, és általunk jónak ítélt megélésben részesítsük magunkat. A fájdalom pedig az út része. Az is rendben van. Majd elmúlik :)