Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Önismeret vs. önámítás

Fekete Flóra képe
Ellenőrzött szakember

Amikor a kliensek egy része lehetőséget kap az önismereti munkára, támad egyfajta beszédkényszerük. Ebben sokszor erősen teret engednek asszociációiknak, hipotéziseket gyártanak, megmagyarázzák a történéseket vagy mások elemzésébe bocsátkoznak.

Ilyenkor annyira sodródnak a gondolatok és a szavak hömpölygő és kusza árjával, hogy levegőt is alig vesznek, így egy pillanatnyi szünet, csend sem tud befurakodni a szavak közé. Ha mégis, de néhány másodpercen belül nem érkezik visszajelzés, kérdés, reakció arra ami addig elhangzott, újraindul az elme: asszociációkkal és magyarázatokkal továbbgabalyodnak a gondolatok, teljesen beszorítva és eltakarva a lényeget.

Miért kell ennyire a beszéd zaja?
A folyamatosan asszociáló, racionalizáló, intellektualizáló és magyarázó beszéd egyszerűen eltereli a figyelmet a fájó, lényegi pontokról. A nehéz kérdésről, a nehéz belátásról, amely következtében megváltozhat addigi képem a világról és önmagamról.

Rosszabb esetben az illető azért jár önismeretbe, hogy valaki végighallgassa önigazolásait, megmagyarázhassa a világot és a változásoktól óvva fenntarthassa, megerősíthesse aktuális énjét. Mindeközben elmondhatja, mély önismerettel rendelkezik. Ők annyira megijednek az első nagy megállásnál, amikor megerősítés helyett szembesítéssel, önmaguk megkérdőjelezését elindító visszajelzéssel találkoznak, hogy hirtelen el is tűnhetnek.

Viszont, amikor az illető belátja: folyamatos beszédem arról szól, ne kelljen benne maradnom a nyomasztó csendben, megszülethet valami más. Aki ezt felismeri, és a jelen lévő belső kényszer mellett hajlandó benne maradni a csendben, megtapasztalhatja, ahogy a felszínes légzést felváltja a mély légzés, ahogy a kétségbeesett tekintet lassan bölcs és nyugodt tekintetté válik, ahogy a fájó és nyomasztó érzések mégis megélhetők lesznek.

Számtalanszor kérdezem meg magamtól, vajon jól csinálom-e, amit csinálok. Abban az állapotban, amikor a csendben valakit elkísérhetek a határaihoz, és végignézem, ahogy szembenéz és megküzd a korlátaival, bennem is felszabadul valami. Ilyenkor megélem a nyugalmat, a bizalmat és az elfogadást. Egy ilyen találkozás előtt mintha feszültség lenne bennem is: érzem, valami történni fog, amit nem lehet előre eltervezni.