Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

A népszerűség génje

Simon Zoltán képe
Ellenőrzött szakember

Egyre több emberi jellemzőről, hajlamról derül ki, hogy erős genetikai meghatározottsága van. A közelmúltban egyre több kutatás bizonyítja, hogy – bár megdöbbentőnek hangozhat – a közkedveltségünket nagyrészt meghatározzák génjeink, magyarán, elviekben már születésünkkor nagyjából meg lehet jósolni, mennyire leszünk népszerűek a gimiben. Ez rögtön más megvilágításba helyez rengeteg emberi szenvedést.

Egy kutatás azt találta, hogy azok az emberek, akik a népszerűségüket a tekintéllyel való szembehelyezkedésüknek köszönhetik, mind rendelkeznek egy bizonyos génnel. Tehát létezik egy gén, amivel az emberek körülbelül fele rendelkezik, és a szabályszegésre hajlamosít. A kevésbé súlyos szabályszegésekről van itt szó, például gyorshajtás, ivás, droghasználat, hazudozás. Az erősebben megítélt, jobban szankcionált szabályszegésekre, az erőszakra ez nem hajlamosít. A középiskolás emlékek között szép számmal akadnak olyanok, amikben vagány és népszerű fiúk/lányok például feleselnek a tanárnak, sört csempésznek a szobába osztálykiránduláson, hogy csak az enyhébbeket említsük. Erről van itt most szó.

Elvégeztek több vizsgálatot is, amelyekben összeeresztettek korábban egymás nem ismerő embereket, majd a vizsgálat végén felmérték, ki kit mennyire tart szimpatikusnak, „jófejnek”, és kiderült, hogy ennek a bizonyos, a fentiekben említett génnek a megléte alapján (egyszerű nyálvizsgálat) ezt nagyrészt előre meg lehetett jósolni.

Természetesen ez a számtalan közül csak egyetlen útja a kedveltség elérésének. Lehet az ember közkedvelt, sok baráttal, erős szociális beágyazottsággal rengeteg más módon is. Vannak, akik könnyen kerülnek a figyelem középpontjába, akiket „mindenki ismer”, akik minden bulin ott vannak, akiket mindenhová meghívnak. Ezeknek a pozícióknak az elérése természetesen nem csak történik az emberrel, hanem komoly „munka” van benne, törekvés van mögötte, folyamatosan csiszolt képességek használatát igényli. Most jön – az eddigiek után már nem túl meglepő, de valójában nagyon is döbbenetes –  felfedezés: harvardi kutatók azt találták, hogy a barátaink számát nagyrészt örököljük. Több, mint ezer embert vizsgáltak meg, akik vagy egy, vagy kétpetéjű ikrek voltak. Az egypetéjű ikrek minden génjükben megegyeznek, a kétpetéjűek csak génjeik felében, pont mint a közönséges testvérek. Ezzel a kutatók kiszűrték a környezeti tényezőket, mivel a kétpetéjű ikrek ugyanúgy azonos környezetben nevelkedtek, mint egypetéjű társaik. A vizsgálat számba vette a baráti kapcsolatok mennyiségét, minőségét is, és azt adta eredményül, hogy mindkettőt szorosan meghatározza génkészletünk.

Ha csak azt vizsgáljuk, hogy hányan tartanak minket barátjuknak, vagy hogy hányan ismernek minket, ugyanerre a részben talán megnyugtató, részben talán felháborító eredményre jutunk. Jelenti-e ez azt, hogy nem tehetünk semmit azért, hogy népszerűbbek legyünk? (illetve népszerűtlenebbek, de erre viszonylag ritkán törekszünk) Természetesen nem. De az ember nem bújhat ki a bőréből: arra már kevésbé tudunk hatással lenni, hogyan éreznénk magunkat, pl. mennyire lennénk feszültebbek ha jobban pezsegne körülöttünk az élet.

Természetesen merül fel a kérdés, hogy ugyan, van-e valami előnye annak, ha az embernek kevesebb barátja van. A sok barátság, ismeretség előnye nyilvánvaló, hiszen  társas lények vagyunk, a csoport a természetes közegünk, szívességeket teszünk, együttműködünk, kapcsolódunk egymáshoz minden fontos alkalommal, folyamatosan. A periférián levésnek evolúciós előnye van: minél kevesebb ismerősünk van, annál védettebbek vagyunk a fertőzésekkel szemben. Gondolhatunk az influenzára, nemi betegségekre vagy akár a középkorban egy súlyos járványra is. A „magányos farkasok” nagyobb biztonságban vannak. Ha otthon ülök egész nap, legfeljebb a számítógépem kap el egy vírust.