Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Nem vagyok beteg… - variációk egy témára

Antal-Uram Dóra képe
Ellenőrzött szakember

Beleérző képességünk javítása érdekében, a szakmai mélységekbe merülés előtt kezdjük egy helyzetgyakorlattal. A fenti címmondatot („Nem vagyok beteg”), igyekezzen az Olvasó annyi különböző formában, stílusban, hanglejtésben előadni, ahány módon csak sikerül neki. Segítség gyanánt néhány rendezői utasítás: kétségbeesetten, boldogan, reményvesztetten, viccelődve, idegesen, érdektelenül, semlegesen, dühösen, feszülten, cinikusan, vádaskodva, gúnyolódva, pusztító indulatokkal, szégyenkezve, kételkedve, szomorúan, stb.

Nézzünk néhány kiragadott improvizatív példát! A hanglejtés függvényében hangozhat kérdően, rácsodálkozva: „Hogy én? Komolyan mondja, doktor úr, hogy én tényleg, valóban nem vagyok beteg? Akkor miért fáj….” A kibontakozó gyermeki kreativitás és finom manipulatív készség gyakorlása eredményezheti a verbális közlés és metakommunikatív jegyek „szinte alig észrevehető” félrecsúszását. A kiváltó kulcsinger „általában” valamilyen iskolai megmérettetés, teljesítményszint felmérését szolgáló, „dolgozatnak, felelésnek” címkézhető szituáció. Hangsúlyozom, „általában”! Tehát: „Anya, annyira fáj a fejem, a hasam, auu. Rettenetes. Nem tudok iskolába menni” Anya: „Szegény kicsi kincsem, gyere, elmegyünk a doktor nénihez”. „Óóó. De hisz én nem vagyok beteg! Csak a fejem fáj. Meg a hasam. Holnapra elmúlik.” Szólhat indulatos dühvel, impulzusokkal teli: „Értsék már meg, én nem vagyok beteg! Nincs semmi bajom!” Tükrözhet lemondást, reményvesztettséget, a tehetetlenség fájdalmát: „Á, nem… nekem már mindegy. Nem vagyok beteg, csak az erőm… az fogyott el.”

Pszichológusként és a mindennapokban is gyakran csengenek fülünkbe a fenti szólamok, mikor a kritikus élethelyzetekkel, krízisekkel való szembesülés, az azokhoz való alkalmazkodás ingoványos talaján egyensúlyozunk. Vajon a tagadás, a krízissel (pl. betegséggel) való szembesülés elhárítása mindig patológiásnak tekintendő? Talán nehéz megértenünk, hogyan fordulhat elő ez a teljességgel ésszerűtlennek tűnő kijelentés („Nem vagyok beteg”) az oly nyilvánvaló, szabad szemmel is jól látható szomatikus tünetek, meglévő orvosi diagnózisok esetén. Első kérdésünk tehát a hogyan. Hogyan „néz ki” a tagadás, hogyan működik, hogyan „csinálják az igazán profik” és hogyan az amatőrök?

1. Konstruktív, pozitív elkerülés: A páciens a diagnózissal tisztában van, de nem akar róla beszélni a továbbiakban. Folytatja az életét, nem rágódik, nem ruminál rajta, hogy aktuálisan nem tud társadalmilag hasznos életet folytatni. Mindeközben együttműködik a kezeléssel, realisztikus tervei vannak a közel- és távolabbi jövőjét illetően. A pozitív elkerülés időleges állapot, a betegség lefolyásával, a progresszió mentén folyamatosan változik.

2. Félelemteli elkerülés: Talán az egyik leggyakoribb elkerülési mód, melyben a beteg észlelhetően agitált és stresszes lesz, ha egészségével kapcsolatos témák merülnek fel. Elrejtőzik, kerüli a helyzeteket, amik az ezzel kapcsolatos kérdéseket felhozhatják (pl látogatások, tv műsorok). Az ún. kényszeres pozitivitás („Csak a jóra gondolhatok, csak az járhat a fejemben, hogy minden a legnagyobb rendben van és lesz.”) eredményeképpen a páciens a negatív gondolatokat úgy tekinti, mint az egészséget kockáztató tényezőket, rizikófaktorokat. „Nem gondolhatok arra, hogy beteg vagyok, mert azzal bevonzom a legrosszabbat” – hangzik el gyakran. A kezeléssel való jó együttműködés érdekében fontos a helyzet normalizálása, annak közvetítése, hogy a krízisállapotokhoz, traumákhoz, stressz-keltő eseményekhez kapcsolódó szorongás a folyamat természetes velejárója. Ezen túl a mágikus vágyteljesítő hiedelmek és kognitív torzítások kiküszöbölése egyfajta mentális figyelemelterelésként segítheti a megküzdést.

3. Az elfogadás tagadása: Ilyenkor a tünetek minimalizálása, a diagnózis megkérdőjelezése, valamint alternatív magyarázatok alkotása jellemző. A beteg által felkeresett szakemberek az egészségügy egyre szélesebb spektrumát fedik le, akik egybehangzó véleménye esetén az alternatív medicina képviselői felé fordul.

4. Teljes tagadás: Minden, a betegséggel kapcsolatos emlék, diagnózis „kitörlésre” kerül, és sajátos, esetenként bizarr magyarázatokat gyárt a történtekre, végeredményben pedig úgy érzi, nincs szüksége kezelésre. Disszociatív működésmód lép életbe, mely olyan, mint hogyha egy vagy két független személyiség osztaná meg a tudatot; mintha a személy intellektuális vagy fizikai tapasztalata egy tőle független részből származna.

5. Publikus tagadás: Személyesen tisztában van a diagnózissal, de szégyelli, és ezért titkolja. Félhet, hogy mások betörnek a személyes terébe, beleszólnak magánügyébe, ezért nagyon megválogatja, kiket avat be.

6. Figyelmen kívül hagyás, összezavarodottság: Az információkkal telítődött, amiket ráadásul nem is értett meg a szakszavak vagy a minden szürkét megszínesítő eufemizmus miatt, nem érzi tehát a szituáció súlyát. Ez esetben előfordulhat továbbá, hogy a betegség, gyógyszerek, vagy más egyéb rendellenesség miatt nem tudja hatékonyan befogadni az információt.

A hogyan kérdésre a válasz tehát: rengetegféleképpen.

Nézzük a „mit”: Mit élünk meg ebből mi és mit ő? Mikor hozzátartozónk vagy betegünk ilyen, – a mi világlátásunkban tudatlanságként bélyegzett – gondolatairól tesz tanúbizonyságot, miszerint „ő nem beteg”, akár heves dühöt, haragot, értetlenséget is megtapasztalhatunk. Hisz innen, a mi perspektívánkból vizsgálódva óriási szakadék tátong a látott tüneti kép, hanyatló fizikális és pszichés állapot, valamint a beteg szubjektíven bevallott „jólléte” között. De vajon miért válunk idegessé, mérgessé annak láttán, hogy betegünk nem képes / nem akarja / nem tudja elfogadni az általunk olyan tisztán látott realitást, hogy „baj van”? Miért kezdünk el veszekedni vele, miért vádoljuk tehetetlensége miatt, miért nem tudjuk egyszerűen elfogadni, hogy ő a megküzdésében most itt tart, neki jelenleg ez a stratégia jelenti a biztonságot, a túlélést?

Szisztematikusan válaszoljunk hát meg néhány kérdést nyelvtanórai emlékeinket felelevenítve:

1.) Állítmány: Mit állítok? – Van.

2.) Alany: Mi van? – Düh.

3.) Birtokos viszony jelzője: Kié a düh? – Honnan ered? A sajátunk, a betegé, esetleg mindkettőnké? Elképzelhető-e, hogy a beteg által kivetített dühvel azonosulunk, haragszunk „helyette” is…. rá?

4.) Határozószó: Ki a célszemély? Kire haragszom valójában? – Tényleg a betegre? Netán a sorsra a ránk mért csapás miatt? Esetleg saját magunkra?

5.) Ok-okozati viszony: Miért? „Mert nem tesz semmit, hogy meggyógyuljon, mert csak fekszik, mint egy darab fa, mert hisztizik”. Vagyis mert tehetetlen. És akkor vissza az 1.) ponthoz. Mit állítok? Van. Mi van? Tehetetlenség. Ki tehetetlen? A beteg. (…) És ezen a ponton be kell lássuk, hogy mi épp ugyanannyira elvesztettük a helyzet feletti kontrollérzetünket, a hatóképességünket, ugyanolyan eszköztelennek éljük meg saját magunkat, a különbség pusztán annyi, hogy a saját felelősségünket még a betegség ténye - mint felmentő körülmény - sem csökkenti.

Vagyis más is van. Bűntudat. A mienk. (folyt. köv.)