Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Nem a stresszel van a probléma?

Tolnai Nóra képe
Ellenőrzött szakember

Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni s stresszre, mint amit kerülni, vagy legalábbis minimalizálni kell az életünkben. Azonban mi van akkor, ha úgy kezeljük mint a fejlődés szükséges része, mely arra sarkall, hogy mozgósítsuk és használjuk a rendelkezésre álló erőforrásainkat, új képességekre tegyünk szert, s végső soron növekedjünk általa? Az egésznek a bizalom lenne az alapja? Az önmagunkba és a világba vetett hit?

Ha stressz ér minket, vagyis általánosságban szólva olyan inger, mely elsőre ijesztőnek tűnik, akkor a szervezet fiziológiás reakciót mutat, melyet valahogyan pszichésen kiértékelünk magunkban. Ez a kiértékelési folyamat aztán visszahat a zsigeri működésre, és meghatározza azt is, mit cselekszünk válaszul a stresszre. Ugyanakkor előzetes feltevéseink, prekoncepcióink csakugyan döntő jelentőségűek abban, hogy miként reagálunk: ha azt gondoljuk magunkról, hogy képesek vagyunk megküzdeni a stresszorral, van elegendő erőforrásunk, és bízunk saját kompetenciánkban, akkor csökken a félelmi reakció, valamint növekszik a belső kontroll és magabiztosság érzése. Ebből arra következtethetünk, hogy nem a kismértékű stresszre kell törekedni, vagy hogy egyáltalán ne legyen jelen stressz az életünkben, hanem arra, hogy meglegyenek az erőforrásaink és higgyünk benne, hogy képesek vagyunk hatékonyan megküzdeni vele. Amin tudunk változtatni, az nem a külvilágból érkező stressz mértéke, hanem a saját reakcióink.

 

A stresszválasz energizál, mobilizálja erőforrásainkat!

Amikor stresszt élünk át, akkor éberségünk fokozódik, s figyelmünk beszűkül az adott feladatra, problémára. Úgy is mondhatnánk, a szervezet felkészül a küzdelemre. A stresszre adott reakció fiziológiás szinten nem tesz különbséget distressz és eustressz között, vagyis a szervezetben nagyon hasonló folyamatok játszódnak le. A különbség abban rejlik, hogy míg előbbit túl nagynak, kockázatosnak éljük meg, utóbbira pozitívként tekintünk. Szívesen vállaljuk például, hogy kicsivel többet teljesítsünk edzésről edzésre, éppen annyit, amennyivel még megbirkózunk, és sikerélmény, elégedettség a jutalma. Korántsem biztos, hogy minden edzés előtt végiggondoljuk, hogy milyen bátrak vagyunk, és mennyire hiszünk magunkban, hogy meg tudjuk csinálni, mert ez a folyamat természetes módon lezajlik. Vagyis adott az az előfeltevésünk, hogy képesek vagyunk rá, és önként vállaljuk a kihívást. A testünk pedig velünk tart: felkészül az igénybevételre, így nyugodtan, fókuszáltan tudjuk a feladatot végrehajtani.

Joggal merül fel, hogy még ha a sportolás során aktiválódott készenléti állapot nagyon hasonlít más stresszorokkal való találkozásra, akkor is csak egy választott tevékenység, míg a nehéz, megterhelő életeseményeket nem magunk választjuk. Ez így is van, viszont elkerülni, megúszni nem tudjuk őket, s a sport analógiája pozitív megerősítő lehet a megküzdéshez.

Feladatorientált és érzelemfókuszú megküzdés

Érzelmeink felismerése sokat segíthet a megküzdés során. Ha tudatosítjuk, hogy milyen érzéseket kelt egy-egy helyzettel való találkozás, akkor nem áraszt el a kétségbeesés vagy bizonytalanság. Tekinthetünk rájuk úgy, hogy teljesen természetes velejárói a stresszre adott reakciónak, amelyek szabályozhatók és kézben tarthatók. Ha elkezdünk úgy tekinteni a stresszforrásra, mint leküzdhető kihívásra, akkor a belső kontroll érzete felerősödhet. S ha úgy véljük, meg tudunk küzdeni a stresszel, akkor nem ural el, hanem mi válunk kompetenssé. Ahogy tehát gondolkodunk magunkról, és ahogy ennek mentén cselekszünk, amikor stressz ér minket, nagyban meghatározza az érzelmi és testi tapasztalást is. A stressz önmagában nem árthat nekünk: a válaszreakció készenléti állapotba hoz, ahol cselekedhetek úgy, hogy ellenállóbbá válok, s bízom megküzdési képességeimben.

Amikor stressz ér, és a ’harcolj vagy menekülj’ reakció lép életbe, a fókusz teljesen beszűkülhet a problémára. A feladatorientált megküzdés során ez akár jól is jöhet: minden energiánkat a megoldásra koncentráljuk. Ez nagyon hasznos, amikor jól körülhatárolt, konkrét problémával állok szemben, amire pontosan tudom a megoldást; például egy határidős munka leadásánál kizárni minden mást, és felfokozott állapotban a feladatra koncentrálni gyorsabbá és hatékonyabbá tesz. Sok olyan helyzet van azonban, amikor a körülményeken nem tudunk változtatni, csak a saját reakcióinkon. Ilyenkor az segít, ha érzelmileg kezelni tudjuk a helyzetet. Vagyis magunkkal foglalkozunk előbb, és nem a problémával. Saját magunkat mozgósítjuk előbb, hogy képessé váljunk a szembenézésre, s bízni tudjunk magunkban és a világban. Ilyenkor érzelmeink szabályozása jelentheti a megoldást, melyet mindfulness és relaxációs technikákkal is megtámogathatunk. Ha képesek vagyunk a jelenben maradni, annak már önmagában ereje van: nem sodor el az ár, a tehetetlenség, az aggodalmak, hanem benne tudunk maradni a saját jelenünkben.

A sportolás során megszerzett képességek és a fizikai erőnlét növelése azért jó, mert a testi erőt, küzdőképességet megérezve lelkileg is edzettebbnek érezhetjük magunkat. Fontos ugyanakkor, hogy nem tehető egyenlőségjel a kettő közé, és nagy csapda, ha mindig a sportba menekülünk. Támaszt és kiindulópontot adhat, munícióval szolgálhat, de nem lehet menekülőút: más területen is ki kell bontani erőnket, hitünket, képességeinket. Az viszont biztos, hogy egy jól megválasztott tevékenység – mint egy kedvelt mozgásforma – segít, mert ahogy ott sikerül, az átvihető az élet többi területére is.

Ne egyedül!

A társas támasz megléte a stresszel való szembenézés egyik nagyon fontos eleme. Ha úgy érezzük, támogatnak minket, törődnek velünk, akkor lelkesedésünk és elköteleződésünk megnövekszik. Stressz esetén ösztönösen keresünk kapaszkodót, gondoskodást, segítséget, mely nem csupán a megküzdést segíti, hanem a feltöltődést, regenerálódást, vitalitást is fokozza. A kapcsolódás egy másik lénnyel, aki lehet egy állat is, az egyik legnagyobb védőfaktor a stresszel szemben. Ne becsüljük alá, hatalmas ereje van: megtart, megvéd, rezilienssé tesz.

 

(A teljes cikk a Képmás Magazinban olvasható.)