Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Ne így szeress!

Dr. Gerber Erika képe
Ellenőrzött szakember

Hogy is fogalmazhatnánk meg azt az érzést, ami a kapcsolat érzelmi minőségét fejezi ki? Pláne, ha olyan viszonyokban gondolkodunk, mint szülő-gyerek kapcsolat, párkapcsolat, baráti kapcsolat. Hiszen a szülőt, a gyereket szeretni „kell”, „illik” – tudjuk, tanultuk. A párunkat is meg a barátunkat is szeretni, vagy legalább is kedvelni „kell”, „illik”. Nem beszélve azokról az élet-adta helyzetekről, amelyekben egy társadalmilag, kulturálisan elvárt szerepforma szerint „kell”, „illik” viselkedni – érezni. Gondoljunk csak azokra a lelkileg megterhelő állapotokra, mint amit egy betegségében támogatásra szoruló családtag ápolása, vagy egy lelki válságban lévő barát együttérzésre vágyó magatartása jelent.

Érzelmi sémáink vannak a szeretetről és arról a viselkedésről, aminek érzelmi alapja az együttérzés. Ilyen helyzetekben könnyen megtörténhet az, hogy zavarban vagyunk, tehetetlenséget, akár dühöt is átélhetünk, mert érezzük, hogy nem azt érezzük, amit kellene, nem azt az érzést váltjuk ki a másikban, mint amilyent szeretnénk.  Csináljuk, mondjuk, erőltetjük a dolgot – de… Különösen igaz ez az ambivalens érzelmi kapcsolatokra (szeretem is meg nem is). A zavaró érzés oka az érzelmi szükségletek különbözősége (disszonancia érzés). Másképpen szólva: nem azt adjuk meg egymásnak, amire szükségünk van!  

Példák:

Szülő – gyerek kapcsolat. 

Szülő: Betegre dolgoztam magam, csak, hogy neki (gyereknek) jó legyen. Főztem rá, etettem, még ma is, pedig már férje van gyerekei. Mondja ugyan, hogy köszönöm, meg, hogy nem kellet volna, mert ő is főz, de nem látom szemében sem az örömöt, sem a hálát. Hát mit csináljak még? Lehet ennél jobban szeretni, mint ahogy én szeretek?”                                                      

Gyerek: „Nekem az hiányzott, hogy játssz velem, hogy maradj még egy kicsit és mesélj,  de te  mindig a konyhába menekültél. Most rosszul esik, hogy nem bízol bennem, a felnőttben, gyerekként kezelsz a férjem előtt is, a gyerekeim előtt is. Néha már tényleg elhiszem magamról azt, hogy nem vagyok képes ellátni a családomat, mert csak te tudsz „jó” anya lenni. Hát ne így szeress! Mert így nem tudlak viszont szeretni, pedig nagyon hiányzik nekem az az érzés, hogy szerethesselek!”

Párkapcsolat

Feleség: „Úgy szeretnék csak úgy hozzábújni, néha megsimogatni, ölelgetni, de ő ilyenkor mindjárt sexet akar, én meg akkor éppen nem arra vágyom, hanem arra, hogy átélhessem mellette azt a biztonságot, amit egy férfi test adni tud egy nőnek. Hát, ne így szeressen! Úgy, hogy inkább már nem is közeledek”.                           Férj: „Olyan az ágyban, mint aki a kötelességét teljesíti. Mondja, hogy neki is jó a sex, de soha nem kezdeményez. Mondja, hogy szeret, higgyem el, csak fáradt. Inkább veszekedne, vagy harcolna velem, csak érezném, hogy kellek neki!

Beteg – családtag

Családtag: ”Jót akarok neki, de nem hallgat rám. Kímélem, kínálom, de ő nem kér. Olyan makacs. Szerintem direkt csinálja, csak, hogy engem bosszantson. Már betegebbnek érzem magam mint amilyennek őt látom. Belefáradtam a törődésbe, mert nincs eredménye, csak elutasítást érzek.”

Beteg: „Nagyon kell most a segítség. Egyedül érzem magam, félek. Félek a kezelésektől, a haláltól, mindentől. Rossz a kiszolgáltatottság, rossz, hogy nem tudja megérteni, hogy nem bírok többet enni, inni, mosolyogni… amit viszont tudnék, azt nem engedi megtenni, úgy kezel, mint egy gyereket, akinek a felnőttek mondják meg mit érezzen, mit csináljon. Nem bízik az erőmben! Pedig nagyon szeretném megmutatni, hogy van erőm, hogy képes vagyok felállni, meggyógyulni. Csak legyen egy kicsit türelmes. Elég, ha csak benéz hozzám egy fél órára. Ne hozzon semmit! Ne arról beszéljen, hogy ő mennyit fáradozik értem, hogy van-e még tiszta fehérneműm, hogy mikor mit fog kimosni és azt behozni, hogy mit főzzön és azt mikor, hogy mennyit kellene már mozognom, mennyit nem. Érzem én azt jól.”

A fenti példák azokat az élethelyzeteket mintázzák, amelyek arra mutatnak rá, hogy mennyire nem azt adjuk meg egymásnak, mint amire érzelmileg szükségünk van! Helyette azt adjuk, ami a szerepünk formai feltételeinek megfelel, és azon a szeretetnyelven, amit tanultunk. Etetünk, fáradozunk a betegek körül, odaadjuk a testünket akkor is, ha nem akarjuk. Csak éppen magunkat nem tudjuk adni!

Olykor tegyük fel magunknak a kérdést: mire van valójában szükségünk? Azt kapjuk-e, amire legbelül vágyunk? Ha nem, akkor, meg kell tanulnunk megfogalmazni és kifejezni az érzelmi szükségleteinket. Elsőként önmagunknak, másodjára pedig annak, akitől a szeretet várjuk.  A kapcsolatok kétirányúak. Ha nekem rossz, neki is rossz. Ha ő nem azt nyújtja, ami nekem jó, akkor feltehetően én sem azt adom, amire érzelmileg szüksége van. A szeretet egy érzelem. Az érzelmeket pedig nem lehet akarni. A parancs nem segít! Sőt!

Az érzelmek felismerésében, a kapcsolati közeledést eredményező megértésben viszont sokat segíthet a pszichoterápia, bármely életkorban!