Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

"Napsugaram"

dr Gróf Csilla képe
Ellenőrzött szakember

Egy ideje már foglalkoztat az, hogy olyan könyvekről írjak ajánlót ezen a blogon, amelyek fontos dolgokra világítanak rá, s amelyek igazából a megszokott hitek-tévhitek mögé is enged bepillantást nyerni - az íróik saját élménye vagy megfigyeléseik okán - azoknak az embereknek, akik a világra nyitottan és megértően szeretnének élni. A fenti cím Sue Klebold azonos című könyve nyomán született. Sue Klebold fia volt az egyik, aki 1999-ben az USA-ban a Columbine Középiskolában másodmagával vérengzést rendezett és aztán öngyilkos lett. Sue Klebold önvallomása arra enged következtetni, hogy sok esetben mennyire nem ismerjük saját gyerekeinket, sok esetben vakfoltunk van rájuk, s azt hisszük, hogy tudjuk kik ők, és mi zajlik bennük. Egy normális életvitelű családba is becsapódhat a tragédia, ha mi szülők csak a megszokásaink, és megszokott gondolataink, hiteink és tévhiteink mentén vagyunk képesek a környezetünkben élőkről a megismeréseinket szervezni. Sue Klebold könyve felhívja a figyelmet a mentálhigiéné fontosságára, melyet a szülők már gyermekük születésétől fogva kell gyakoroljanak. Ennek alapja az empátia.

Andrew Solomon (2016) bevezetőjében így ír Kleboldékról a Napsugaram című könyvben:

„Amikor először találkoztam Tom és Sue Klebolddal 2005.február 19-én, úgy gondoltam, egyhamar rátapintok majd a gyarlóságaikra. Épp a „Far from the Tree”(Messze a fájától) című, szülőket és nehezen nevelhető gyermekeiket tárgyaló könyvemen dolgoztam, és a téves szülői magatartás emblematikus példájaként akartam bemutatni őket. Nem tételeztem fel róluk olyasmit, hogy gyermeküket iszonyú tettekre bujtották volna fel, de azt nagyon is, hogy számtalan hibára világit rá az esettörténetük. Eszemben sem volt rokonszenvezni Kleboldékkal, hiszen azzal elismerném, hogy nem az ő hibájuk, ami történt, ha pedig nem az ő hibájuk, akkor senki sincs biztonságban. Sajnos rendkívül rokonszenvesnek találtam őket. Így aztán belém fészkelte magát a gondolat, hogy a Columbine iskolai mészárlás pszichopatológiai háttere bizony ott lappang minden házban. Lehetetlen előre látni, diagnosztizálni; mint a cunaminál, komédiába illő minden óvintézkedés.

Sue Klebold azt állítja magáról, hogy Columbine előtt átlagos külvárosi anya volt. Akkor még nem ismertem őt, de a megsemmisítő tragédiából volt ereje bölcsességet meríteni. Kitartani a szeretetben a történtek után bátorságra vall. Aki megtapasztalhatta Sue nagylelkű barátságát, élénk érzelmi fogékonyságát, odaadó figyelmét, ahogy én is, csak még döbbenetesebbnek érzi a tragédiát. Eleinte elvártam volna Kleboldéktól, hogy megtagadják fiúkat, de utóbb be kellett látnom, hogy mennyivel erősebb lélekre vall elítélni a tettet, de nem engedni a szeretetből. Sue szenvedélyes ragaszkodása a fiához nyilvánvaló ezeken a gyásszal teli napokon, könyve tanulságtétel az összetett látásmód mellett. Érvelése szerint jó emberek is művelhetnek rosszat, erkölcsileg mindannyian elbizonytalanodhatunk, s az elkövetett szörnyűség nem érvényteleníti a többi tettünket és szándékainkat. Könyve végső következtetése dermesztő: talán a saját gyermekedet sem ismered, és ami még rosszabb, talán nem is ismerheted. A rettegett idegen talán épp a tulajdon fiad vagy lányod.

-A gyermekeinknek mesét olvasunk, arra tanítjuk őket, hogy vannak jók és vannak rosszak – mondta nekem Sue a Messze a fájától megírása idején. – Most már a világért sem tennék ilyet. Inkább azt mondanám, hogy mindenki képes a jóságra, de a rossz döntésekre is. Ha szeretünk valakit, akkor együtt szeressük benne a jót meg a rosszat is. – A columbine-i tragédia idején az épületben, ahová Sue dolgozni járt, egy pártfogói központ működött, és ő idegenkedett, félt a liftben a volt elítéltektől. A tragédia után viszont már más szemmel nézett rájuk. – Úgy éreztem, pont olyanok, mint a fiam. Emberek ők is, akik valami okból szörnyű döntést hoztak, és borzalmas kétségbeejtő helyzetbe sodródtak. Ha terroristákról hallok a hírekben, mindig eszembe jut, hogy „őt is anya szülte”. Soha nem azonosultam annyira az emberiséggel, mint Columbine után. – A veszteség egyeseket mély részvétre indít mások iránt.”

„Máig sem sikerült világos képet alkotni a gyilkosokról. Társadalmunk felelőst keres, némelyik áldozat családja abszurd „válaszok”-ért verte az asztalt, számon kérve az „elhallgatás”-t. A legfőbb bizonyítéka annak, hogy a szülők semmiről sem tudtak, éppen az, hogy ha tudtak volna bármit is, akkor megpróbáltak volna közbelépni. John DeVita, Jefferson megyei vizsgálóbíró mondta a fiúkról: - A megtévesztés nagyságrendje felfoghatatlan. Hogy milyen rutinosan csinálták. Milyen hidegfejjel. – A legtöbb szülő hite szerint jobban ismeri a gyermekét, mint valójában; egy gyermek nagyon magába tud zárkózni a titkával. Az áldozatok szülei arra a kétes elvre alapozták a bírósági kereseteiket, hogy az emberi természet kiismerhető, jól követhető belső logikája van, és a tragédiák megjósolható minták jegyében következnek be. A hiányzó láncszemet kutatták, ami a történtek menetét visszafordíthatná. „A Gonosz nem jelenség” – írja valahol Jean-Paul Sartre, és hozzáteszi: -„Okainak ismerete nem űzi el”.

„Az együtt töltött hétvégénken végül megkérdeztem Tomot és Sue-t, mit mondanának Dylannek, ha most velük lenne. – „Megkérdezném, hogy mi az ördög bújt belé, mégis mit képzelt, mit csinál?!” – így Tom. Sue a padlóra meredt egy pillanatig, aztán halkan kijelentette: - „Bocsánatot kérnék tőle, amiért én, az anyja nem vettem észre, hogy mit forgat a fejében, amiért nem segíthettem rajta, mert nem érdemeltem ki a bizalmát.” (1)

Irodalom:

  1. S. Klebold (2016): Napsugaram. A columbine-i gyilkos édesanyjának vallomása.
  2. E. Aronson (2000): Columbine után. Az iskolai erőszak szociálpszichológiája.