Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Művészet-terápia: Az alkotás pszichológiája - 4. rész: Dorian Gray keleti utazása

Horváth Gabriella képe
Ellenőrzött szakember

Művészetterápiás írás-sorozatomban az alkotási folyamat pszichés-motivációs összefüggéseit járom körül. Az 1. részben az alkotás alaptermészetéről, potenciálisan terápiás jellegzetességeiből kaphattunk ízelítőt. A 2. rész az alkotások létrejöttének mikéntjéről szólt. A 3. részben az alkotó folyamat egyfajta összerendezési törekvésként jelent meg.

Az alkotás mindemellett az anyagi és szellemi világ találkozásának tere. 

Leonardo da Vinci szerint a kép egy olyan tükör, mely mögött „ott van minden, ami csak a világon létezik, még egyszer” (idézi Karátson Gábor). A festő először csak a vászon mögött áll, majd egyre inkább ott lesz a képben. Ő maga lesz a kép. A nyugati világ számára a 20. század fordulóján a pszichoanalízis és a szürrealizmus tűzte ki magának azt a célt, hogy megtalálja ezt az átjárót. Mérei Ferenc pszichológus szerint a szürrealizmus célja „vadászat… láthatatlan belső zsákmányra”. A szürrealisták számára a legfőbb cél e belső zsákmány, a tudattalan folyamatok láthatóvá tétele, amelyre egyik oldalon a festészetet gondolták a legalkalmasabb megoldásnak. Hogy mennyire bizonyult ez a technika alkalmasnak a belső zsákmánynak az elejtésére, arról árulkodhat az irányzat rövid ideig tartó virágzása, majd hanyatlása is.

Lehetséges, hogy a szürrealisták nem számoltak magának a festészetnek az anyagi és szellemi természetével, ezen belül is a festészetben jelen lévő tudatossággal. Érdekes megnézni, hogy mit jelent a tudatosság a nyugati illetve a keleti gondolkodásban. Előbbiben mint koncentrált figyelem értelmezhető – a festésben is: a (technikai) tudás, ismeretek, az anyag szellem által vezérelt, tervek szerint történő irányítása, melynek célja van, mégpedig az imitáció, a megjelenítés (vagy az illúziókeltés). A keleti gondolkodásban a tudatosság pont az ellenkezőjét jelenti, az elme kiürítését. Egy 19. századi kínai tusfestményeket bemutató kiállításon találkoztam a következő bölcselettel: „A képet a tus, a tust az ecset, az ecsetet a csukló, a csuklót pedig a szív irányítja.” Hatalmas belső koncentráció, melynek másik oldalán a kéz felszabadult mozgása van. A keleti festészet célja nem az illúziókeltés, a művészet nem a megjelenítés eszköze, hanem egyenlő a teremtéssel.

A kínai magaskultúrában úgy tartották, hogy a "valóság" és a "festészet" ugyanannak a valaminek a két tartománya, egyikből a másikba az átjárás magától értetődő és természetes. A festő oly annyira a valósággal foglalkozik, hogy beavatkozik abba, ami a "világ" (idézve Karátson Gábortól). Felesleges tehát folyamatosan űzni a belső zsákmányt, amikor az idomítható lehet a külvilágban.

A "művészet" és a "valóság" akkor most kettő vagy nem kettő? A kínai parabolák (…) nagyon szabadon szólnak erről (…) Az egyik ilyen történet Han Kanról, a lóábrázolásairól híressé vált festőről szól (az ő lovai után nevezték el a lascaux-i barlangfestmények rövidlábú, sárga kis lovait "kínai ló"-nak): egy ember jön az utcán, kötőféken vezetve lovát; lódoktort keres - az egyik mellső lábán meg van sérülve a ló. Valaki kacagva kiáltja: "De hiszen ilyen ló nincs is, ilyen lovakat Han Kan szokott festeni!" Han Kan véletlenül arra jár, s azt mondja: "Valóban én festettem tegnap ezt a lovat. Megnézem, nem sérült-e meg a kép." Hazasiet, s csakugyan: azon a helyen a ló mellső lábánál lepattogzott kicsit a festék. Kijavítja; mire visszaér, már csak az elvágtató lovast látja, aki visszafordulva köszönetet int. Han Kan azt mondja az ámuló járókelőknek: "Hát nem tudtátok, hogy minden, amit mi idefönt megcsinálunk, azonnal megjelenik odalent, a démonok között?" (Karátson Gábor: Ulrik úr keleti utazása)

És újra akarja alkotni a világot a festő, az elkülönített fehér képsík ürességében, az átváltozás, a metamorfózis törvényei szerint. A metamorfózis megőrzi a tárgya lényegét, azonban meg is újítja: erre a feladatra vállalkozik a festő, a maga eszközeivel, az egész világ megújítására. Ugyanakkor pedig igyekszik megérteni azt a módszert, amely szerint a természet létrehozza a maga képeit: teremtményeit. (Karátson, 1970, 17.)

A legnagyobb alkotó továbbra is a természet, amely folyamatosan kínálja számunka a lehetőséget az igazán lényeges rejtett struktúra meglátására: „A rajzoló jég persze nem akarta lerajzolni a nyár virágait. E hasonlóság "véletlenül" jött létre, vagy inkább egy olyan törvényszerűség szerint, amelynek értelmében a világon annyi minden véletlenül hasonlít egymásra.” (Karátson, 1970, 8.) Paul Klee festő gondolatát továbbfűzve, a művészetterápiában is ezt tesszük: e véletlenszerű lényegivé tevésére törekszünk.

 

Felhasznált irodalom:

Karátson G. (1970). Miért fest az ember.

Karátson G. (1978). Így élt Leonardo da Vinci.

Karátson G. Ulrik úr keleti utazása. in Karátson G. (1997). Az együgyű isten. 164-173.

Klee, P. A természet tanulmányozásának útjai. Pontilicus Hungaricus XI. évfolyam 11. szám · 2007. november.

Mérei F. (1977). Szürrealizmus és mélylélektan in Mérei F. (1986) "...vett a füvektől édes illatot."