Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Művészet-terápia: Az alkotás pszichológiája - 3.rész: Rend-teremtés-kísérlet

Horváth Gabriella képe
Ellenőrzött szakember

Művészetterápiás írás-sorozatomban az alkotási folyamat pszichés-motivációs összefüggéseit járom körül. Az 1. részben az alkotás alaptermészetéről, potenciálisan terápiás jellegzetességeiből kaphattunk ízelítőt. A 2. rész az alkotások létrejöttének mikéntjéről szólt. Jelen írásban az alkotó folyamat mint teremtés jelenik meg. Egyfajta vágyakozás a rendre, a teljesség megteremtésére tett kísérlet.

Egy művészetterápiás kurzusomon tanárom a következő kérdést tette fel a csoportnak: „Mit jelent számotokra az alkotás?”. Számomra a válasz szinte magától értetődő volt, és viszonylag gyorsan szavakba tudtam önteni. Hozzáteszem, jómagam nem vagyok művész, viszont az alkotói tevékenység mondhatni, végig kíséri az életemet. Szabó Magda Katalin utca című művének kezdő gondolata jutott eszembe:

„Senki se mondta nekik, hogy a fiatalság elmúlása nem azért riasztó, mert elvesz tőlük, hanem mert ad nekik valamit. Nem bölcsességet, nem derűt, nem józanságot, nem nyugalmat. A bontott Egész tudatát.”

Felnőtt életemben úgy éreztem, hogy az a bizonyos egész, amit megbontottak a (munkával és kötelezettségekkel mesterségesen felszabdalt) hétköznapok, az alkotás során mégis csak elérhető, megteremthető. Lehet ez az alkotás regresszív természete miatt is. A kisgyerek friss szemmel érzékeli a világot, melyben minden kerek, teljes és önmagában érvényes. Egy-egy alkotó folyamat során, legyen az akár egy kép megfestése, kézműveskedés, egy étel örömmel való elkészítése, vagy akár a lakás dekorálása, felnőttként is bármikor megtapasztalhatom ezt a fajta nyitott és játékos létmódot. És ezek a tevékenységek soha sem értelmetlenek. Azon túl, hogy kellemes időtöltést nyújthatnak, az alkotó tevékenységek olykor szinte észrevétlenül segíthetnek „rendet teremteni” lelki összevisszaságainkban is.

Kraft (idézi Schuster) az elmebetegek művészetét mint egy a belső zűrzavarban tett rendteremtési kísérletet említi. Számos alkotói beszámoló ismert arról, hogy a festés (az alkotás) hogyan szabadította meg őt a gonosztól, vagyis a már-már elviselhetetlen belső feszültségtől.

A művészetterápiában az alkotási folyamat mindezen túl a jelentésadás eszköze. A képi nyelv új értelmet nyerhet alkotója számára is. Ebben az esetben pedig az alkotó „önmaga tolmácsa”, a terapeuta mindebben csupán egy közvetítő vagy háttérszereplő (facilitátor), aki megteremti mindehhez a teret.

A terápiás folyamat az élet analógiája, a művészetterápiában ez egy új színtérrel, az alkotás folyamatával gazdagodik. Miközben egy alkotást készítek, nem csak rajzolok, festek, textil-elemeket vagy szövegrészleteket illesztek össze, agyagot vagy tésztát gyúrok. A folyamatban problémákat oldok meg, küzdök az elemekkel (az anyaggal), döntéseket hozok, hibázok, majd korrigálok. Mert itt, az alkotásban / a terápiában komolyabb következmények nélkül megehetem. És az eredmény kézzel fogható. Látható, tapintható, megőrizhető, később is elővehető.

Csontváry Kosztka Tivadar képein gyakran találkozhatunk a lineáris perspektíva széthúzásával. A Castellamare di Stabia című festményén minden egyes térrésznek máshol van az enyészpontja. A 20. századi ember alapélménye egy fragmentált, kapaszkodómentes világban. Minden egység izolált, eltűnt a nagy rendszer, „a hajók saját tengeren járnak”. (idézet Aknai Tamástól) A Patikus (Csontváry) eszköze a mérleg, az ő feladata – és immár a Művész feladata is – egyensúlyt teremteni a legnagyobb szélsőségek között is: pusztulás és teremtés, anyag és szellem, fent és lent, kint és bent, pont és végtelen, sötétség és világosság, töredék és teljesség között.

A feltalálás, teremtés motívuma mint reparálási törekvés megjelenésének különösen szép példája az 1900-as évek elején a Pécsi Idegklinikán kezelt és itt alkotó Jakab Alajos esete (idézi könyvében Jakab Irén). Képei egy részén kizárólag gépek tervrajzai szerepelnek. Ezek legtöbbször funkció nélküli gépek, de az alkotó szempontjából ez lényegtelen. Gépek, melyek működését övező titkot csak ő ismeri, és amelyek szabadalmi joga is csak őt illeti.

Az alkotási folyamatban mindig ott van annak a felelőssége/bizonytalansága/izgalma/reménytelensége/lehetősége, hogy a semmiből fogok létrehozni valamit. Az alaktalan anyagból, a masszából egy alakot, egy egészet. Vagy a sok-sok különféle masszából sok-sok alakot, amiknél minden egyes összepasszolás egy újabb lépés abban, hogy egy – nem is ám akármilyen, harmonikus! – világmindenséget teremtsek meg a saját kezeimmel.

A kreatív vagy művészi tevékenység során olyan rejtett energiák, képességek szabadulhatnak fel, amelyeket lehet, hogy nem tudunk teljesen tudatosan megtervezni és irányítani, de az adott pillanatban úgy tűnik, minden a helyére került.

Daisetz Suzuki A tudattalan a zen-buddhizmusban című művében a következőképpen gondolkodik a kreativitásról: a tudatunk csak egy apró szárazföld, amelyet a tudattalan hatalmas óceánja vesz körül. Bár óriási és kaotikusnak tűnik, mégis csak ez adhatja meg a rendet és ezzel együtt a biztonságot az életünkben. A végtelen kreativitás ezen ősi forrását Kozmikus Tudattalannak nevezte el. Ez a forrás pedig kimeríthetetlen és mindenkiben jelen van. Nem kellenek eszközök ahhoz, hogy mindannyian művészek lehessünk, ha észrevesszük, hogy fő művünk nem más, mint az életünk.

 

Felhasznált irodalom:

Jakab I. (1998). Képi kifejezés a pszichiátriában

Schuster, M. (2005). Művészetlélektan 

Suzuki, D.T. (1957). A tudattalan a zen-buddhizmusban in Fromm, E. (1989) Zen-buddhizmus és pszichoanalízis

Szabó Magda (1969). Katalin utca