Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Művészet-terápia: Az alkotás pszichológiája - 2. rész: Az alkotások születése

Horváth Gabriella képe
Ellenőrzött szakember

Művészetterápiás írás-sorozatomban az alkotási folyamat pszichés-motivációs hátterét, összefüggéseit járom körül. Az 1. részben az alkotás alaptermészetéről, potenciálisan terápiás jellegzetességeiből kaphattunk ízelítőt. Jelen írás az alkotások létrejöttéről szól. Mi is a titok amögött, amikor a semmiből hozunk létre valamint?

A metamorfózis módszere: ahogy a természet létrehozza a maga teremtményeit. Amit lerajzolunk az „csak” egy kétdimenziós imitáció. Karátson Gábor festőművész példáját idézve, ha felismerjük a lerajzolt ház alakját, ami külső formáját tekintve csupán papír és némi grafitpor, örülünk annak, hogy újraalkottuk a papír síkján azt, ami addig csak a térben létezett. Vagy ha elszakadunk egy a szemmel érzékelhetőtől: a fejünkben létezett.

Karátson szerint a kép olyan elkülönített hely, ami egyszerre része a fizikai és a képzeleti világnak. Hasonló elképzeléssel már a szürrealistáknál is találkozhattunk, akik számára a művészet egy eszköz volt, hogy megtalálják a hidat a reális-szürreális, a racionális és irracionális, az álom és ébrenlét, a tudat és a tudattalan között. (idézve Mérei Ferenctől). Mindez egy olyan elszigetelt térben történik, ahová nem mindenki képes belépni. Egy olyan ideiglenes autonóm terület ez – Hakim Bey kifejezésével élve -, ami lehetőséget ad az eltűnésre, és sokszor az egyén menekülésének (vagy az emlékek kimenekítésének?) egyetlen útját jelenti. Az emlékezés parttalan világűrébe került, visszavonhatatlanul elveszett események talán csak ebben a térben teremtődhetnek újjá. A kép szellemi oldala tehát az emlék, a festmény pedig nem más, mint testet öltött emlék. (Karátson nyomán)

Korábban már volt szó arról a pszichoanalitikus elképzelésről, hogy az alkotás egyfajta regresszió az én szolgálatában. Egy saját kutatás során hivatásos és amatőr festőket kérdeztem alkotási motivációjukról. A figyelmi fókusz irányultságát tekintve kirajzolódott a szakirodalomban (Tényi, 2013) is említett kétféle alkotó motívum: a szenvedélyes érdeklődő (akár extrovertáltnak is mondható), valamint ennek ellenpontja, az egyedül, magányosan – minden külső hatástól mentesen és függetlenül – alkotó személy képe. Utóbbi az alkotók elbeszéléseiben visszahúzódás, menekülés vagy tényleges regresszió formájában jelent meg. Ez utóbbiról tanúskodik egy képzőművész következő mondata: „Minden gyerek művészkedik, és mi úgy maradtunk”. A tudatosan kimondott visszahúzódás ritkán ugyan, de megjelent a válaszokban, volt, aki az alkotást, a művészetet egyenesen antiszociális elefántcsonttoronyként emlegette.

Az egyedül, magányosan alkotó egyén motívuma közel áll Bálint Mihály pszichoanalitikus elképzeléséhez az alkotásról. Bálint ugyanis a lélek három területét különböztetni meg: első a triádként feltüntetett Ödipusz-konfliktus területe, kettes számmal szerepel az őstörés szintje, a harmadik az alkotás területe, ahol a személy egyedül van, és azon igyekszik, hogy létrehozzon magából valamit. Az alkotás területe tehát az, ahol az egyén, az alkotó önmagából és önmagának alkot. A legtöbb pszichoanalitikus elmélet a lélek e szférájáról beszélve az egyént egyfajta teremtőként írja le, mindennek a gyökereit a nyelvben is megtalálhatjuk. Az alkotóban az ötlet (ihlet?) megfogamzik, kihordja, és hosszabb-rövidebb vajúdás után vagy megszületik valami, vagy elvetél. Bálint az alkotás lényegének az úgynevezett „tárgyembriók” tárggyá formálását látta. Ez a megformálás az időbeliségtől független, lehet akár egy pillanat, hosszú évtizedek, vagy akár egy élet műve.

Bálint elgondolása szerint tehát az alkotás a léleknek a világtól elzárt szférájában zajlik. A világ megismerésének, a külső-belső környezetben kavargó ingerek, ingerületek feldolgozásának területeként jelent meg a festés, az alkotó folyamat - az általam kérdezett alkotók elbeszéléseiben.

Ludwig Wittgenstein, osztrák származású filozófus – aki a „kivonuló”, magányos alkotó egyik példaszerű alakja is lehetne - Logikai-filozófiai értekezés (Tractatus) című művét a gondolkodás helyett a gondolatok kifejezése köré építi, és arra jut, hogy a kifejezésnek – és egyben saját világának - a határát a nyelv szabja meg. A következő szavakkal összegzi művét annak előszavában: „ami egyáltalán elmondható, az világosan is elmondható; amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Vagy akár le is lehet festeni.

Összességében úgy látszik, hogy a titok mégiscsak az alkotónál vagy az alkotóban van. Aki mintha mindenáron szeretné elárulni azt. Az önkifejezés – bármennyire is személyes – befogadóért kiált.

Viszont nem mindenki képes követni az alkotót a kép belsejébe.

A kép elkülönített hely. Karátson a Miért fest az ember című könyvében megemlít egy régi kínai legendát, amely Wu Tau-tzuról, a kínai festészet egyik nagy alakjáról szól:

         „A császár vágyakozni kezdett, hogy láthassa a Szecsuanban, a Csia-ling folyónál fekvő tájat, és elküldte Wu Tau-tzut, hogy fesse le. Wu hazatért, de egyetlen vázlatot sem hozott magával. Amikor a császár ezért kérdőre vonta, így felelt: ’Minden a szívemben van.’ Majd bement a palota egyik csarnokába és egyetlen nap alatt száz mérföldnyi országot festett… A császár csodálattal nézte a művet. Wu a kép egyik részére mutatott, s azt mondta: ’Látja felséged ezt a barlangtemplomot a hegy lábánál? Szellem lakik benne.’ Tapsolt, s a barlang kapuja hirtelen kinyílt. ’A belseje mérhetetlenül szép – folytatta a mester. – Hadd mutassam meg az oda vezető utat: tekintse meg Felséged a csodákat, melyeket magába rejt.’ Belépett és még egyszer visszafordult, hogy intsen urának. De ebben a pillanatban bezárult a kapu, és mielőtt az elámult uralkodó előreléphetett volna, eltűnt a tájék, a fal pedig fehér volt, mint mielőtt a mester ecsetje érintette. Wu Tau-tzut soha többé nem látták.”

A császár szeme elől eltűnt a festővel együtt a kép is. Karátson hozzáteszi, hogy nem érdemes azon fennakadnunk, hogy ez az eset „valóban megtörténhetett-e”. Inkább arra figyeljünk, amit e legenda kifejez: nem mindenki képes követni a nagy festőket a kép belsejébe, belépni oda, a természettől elkülönített helyre, amelyben mégis a természet mélységei felé lehet előrehaladni. De mi – műértők, nézők, terapeuták - éppen erre vállalkozunk!

3. rész itt folytatódik

Források:

Bálint M. (1994). Az őstörés. A regresszió terápiás vonatkozásai.

Hakim Bey (1991) Az ideiglenes autonóm terület. Eredetileg: Chaos: The Temporary Autonomous Zone. In: H. B.: T. A. Z. The Temporary Autonomous Zone, Ontological Anarchy, Poetic Terrorism. (Ford.: Nagy Imola)

Karátson G. (1964). Imitáció a festészetben. in Karátson G. (1993). Világvége után.

Karátson G. (1970). Miért fest az ember.

Mérei F. (1977). Szürrealizmus és mélylélektan in Mérei F. (1986)."...vett a füvektől édes illatot.".

Tényi T. (2013). Pszichiátria és művészet.

Wittgenstein, L. (2004). Logikai-filozófiai értekezés.