Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Művészet-terápia: az alkotás pszichológiája - 1. rész: Miért pont az alkotás? Miért terápia?

Horváth Gabriella képe
Ellenőrzött szakember

Művészetterapeutaként, pszichológusként és nem-professzionális alkotóként különösen foglalkoztatat mindenféle alkotási folyamat pszichés-motivációs háttere, összefüggései. A következő írásokban a fenti témát járom körül.

Az 1. részben az alkotási folyamat alaptermészetéről, az abban rejlő, potenciálisan gyógyító erőről szól, sajátélményekkel fűszerezve.
           

Sokat gondolkoztam már azon, hogy miért is olyan megnyugtató számomra mindenféle alkotó munka. Miért okoz külön örömöt, ha egy alkotást befejezettnek tekintek, és azt mondhatom: elkészült. Minderre a „tudományosabb” válaszokat csak pszichológiai tanulmányaim elkezdése után kerestem, és persze akadtak is szép számmal. A tudattalan tartalmának megjelenési formái a pszichológusok és művészettörténészek kedvelt vizsgálódási területei. Emellett a tudattalan, mint teremtő erő is jelen van az alkotás során.

Paul Kammerer, osztrák biológus, a szinkronicitás jelenségének egyik első kutatója szerint „Képünk a világról: világméretű kozmikus kaleidoszkóp”, melyben egy eddig fel nem fedezett tehetetlenségi erő lakozik, ami gondoskodik arról, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek.

Jung számára a mandala - a teljesség szimbóluma, a világmindenség redukált képe. Az alkotás: vágyakozás a rendre, a terápia nem más, mint összerendezési törekvés. Ernst Kris pszichoanalitikus szerint a művészeti alkotás „regresszió az én szolgálatában”. Egy lehetőség, hogy átadjuk magunkat – átmeneti időre – a tudattalan folyamatoknak. Mindezt anélkül, hogy azok túlzottan eluralkodnának rajtunk. Csökken az ellenállás valamint a tudattalan énvédő mechanizmusok. És egy (terápiás) alkotásra, ami már egy látható, kézzelfogható érték, sokkal könnyebb reflektálni, mint magára a terápiás kapcsolatra. A létrejött produktum és a folyamat, melynek során ez megszületett, egy olyan projekciós felület, ami a terapeuta számára (is) többet mondhat minden szónál. Nem véletlen, hogy a pszichodiagnosztika vagy akár az igazságügy területén is alkalmazzák a projekciós teszteket, mivel ezek segítségével minimálisra csökkenthető bármilyen verbális torzítás vagy szándékos manipuláció lehetősége, hiszen a tudattalanunk nem hazudik. Vagy ha igen, arról úgysem mi magunk szerzünk elsőként tudomást.

A nonverbális (terápiás) módszereket és eszközöket nevezhetnénk akár preverbálisnak is, hiszen a korai személyiségfejlődés e szintjeit célozzák meg, vagy – szerencsés esetben – érik el. Ezen a szinten már elérhetők és működésbe lépnek azok a kollektív emberi szimbólumok, melyeket archetípusoknak nevezünk.

Mircea Eliade szavai szerint „Az archaikus gondolkodás számára semmi sem jelképezi jobban a „vég”, a végérvényes befejeződés gondolatát, mint a halál – éppúgy, ahogyan semmi sem fejezi ki jobban az „alkotás”, a „csinálás”, az „építés” gondolatát, mint a világteremtés. A kozmológiai mítosz mintaképül szolgál bármiféle „csináláshoz”. Semmi sem biztosítja jobban az „alkotás” sikerét (…), mint ha az alkotások alkotásáról, a világteremtésről másolják.”

 Rajzolás során gyakran kerít hatalmába az az érzés, hogy az eredetileg véletlenszerű krikszkraksznak induló vonalak mégsem véletlenül alakulnak olyanná, amilyenné alakulnak, spontán kifejlődik belőlük egy figura, ami pont olyan, mint lennie kell. (Ha előre megtervezem, amit rajzolni szeretnék, szinte soha nem tudom befejezni, sokszor még elkezdeni sem.) Amikor textillel dolgozom, a dolgok „véletlenszerű” helyére kerülésének más szerep jut. Ugyanis ezeket a munkálatokat általában komoly tervezési folyamat előzi meg. Mindig ott van annak a felelőssége/bizonytalansága/izgalma/reménytelensége/lehetősége, hogy a semmiből fogok létrehozni valamit. Az alaktalan anyagból, a masszából egy alakot, egy egészet. Vagy a sok-sok különféle masszából sok-sok alakot, amelyeknél minden egyes összepasszolás egy újabb lépés abban, hogy egy – nem is ám akármilyen, harmonikus! – világmindenséget teremtsek meg a saját kezeimmel.

A Donald Winnicott által leírt átmeneti tér egyik megnyilvánulása a „műélvezet” mellett maga az alkotás. Ez a se nem külső, se nem belső élményvilág, vágyaink kivetülése. Átmenet a belső és külső „világ” között, mert a létrejött produktum, mondjuk egy (mű)alkotás sosem lesz egyenlő a tárgyi valósággal, hanem valamilyen szinten – ami persze nem baj - mégis csak az (inter)szubjektív élmény marad. Ahogy a szürrealista belga festő, René Magritte számára a festészet maga a láthatóvá tett gondolat, ami soha nem lesz azonos a valósággal. Lehet egy alma akármennyire hihetően és ínycsiklandozóan megfestve, sosem lesz több, mint festék a vásznon. Csordás Zoltán festőművész szavaival élve viszont egy műalkotás (egy kép) egyfajta tükörnek is tekinthető. A tükör felületén átlépve, a külső és belső érzékelés metszetében a puszta festék már paradicsomi gyümölccsé válik, túlmutatva a szemmel látható-érzékelhető dimenzión.

Sokszor mondják, hogy terapeutának lenni nem más, mint professzionális maszk. Feladata legfeljebb a tükrözés lehet, de a lényeg (?, hogy) ami alatta van, az nem tartozik senkire. Mindez persze vitatható.

Közhelynek tűnik, de magam is úgy hiszem, hogy amit megértek magamban, megtanulok magamról, szívvel-lélekkel megélek, az előreviszi a klienseimet is. Legyen az akár az öröm, a szenvedés, a megvívott krízisek.

Alessandro Baricco Novecento című művének főhőse a zenéje segítségével „varázsolta el” vágyait:

 „Nem vagyunk bolondok, ha megtaláljuk a módját, hogyan meneküljünk meg. (…) Nincs köze ennek az őrülethez. Ez zsenialitás. Geometria. Tökély. A vágyak majd kitépték a lelkemet. Ki is elégíthettem volna őket, de nekem nem ment.

Így hát elvarázsoltam őket.

És egyiket a másik után magam mögött hagytam. (…)

A világ összes nőjét elvarázsoltam, egy éjszakán át egyetlen nőnek zongorázva (…), s amikor felállt, nem ő sétált ki az életemből, hanem a világ összes nője. Az apát, aki már soha nem leszek, egy haldokló kisgyereket nézve varázsoltam el (…), amikor itthagyott, a szemembe nézve, nem ő volt az, aki elment, hanem az összes gyerek, akinek nem lehettem az apja (…), a csodáktól akkor búcsúztam el, amikor embereket láttam nevetni, akiket a háború tönkretett (…), és azon a napon búcsúztam el a zenétől, az én zenémtől, amikor az egészet egy pillanat egyetlen hangjegyében el tudtam játszani (…).

Így szakítottam el az életemet a vágyaimtól. Ha te végigmennél az általam megtett úton, ott találnád valamennyit, egyiket a másik után, elvarázsolva, mozdulatlanul, az idők végezetéig, felsorakoztatva az út mellett, e különös út mérföldkövetiként, melyről rajtad kívül soha senkinek nem beszéltem.”

Mindez talán saját ars poeticám is lehetne a művészetterápiában, mind megélt sajátélmény, mind pedig a művészethez és bármiféle alkotáshoz fűződő viszonyomat tekintve. És ezek azok a mérföldkövek, amelyeket lehet, hogy csak a terapeuta láthat e „különös út” mentén.
 

2. rész itt folytatódik

3. rész 

4. rész

Források:

Baricco, A. (2005). Novecento.

Combes, A., Holland, M. (1997). Szinkronicitás.

Csordás Z. Képeim elé.

Eliade, M. (1999). Misztikus születések.

Kris, E. Pszichoanalitikai közelítések a művészethez in: Bacsó B. (szerk) (1995). Az esztétika vége – vagy se vége, se hossza?

Paquet, M. (2002). René Magritte.

Winnicott, D. (1999). Játszás és valóság.