Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Mit tesz velünk a küldetéstudat?

Dr. Gerber Erika képe
Ellenőrzött szakember

NYUSZI-SZTORI

A hazafelé autózás napi rutinjával vettem a kanyart az útnak arra a szakaszára, ahonnan – ahogy mondani szokták – „az autó már magától is hazatalál”. Nyár volt. Az utastérben zúgott a klíma, az aszfalt fölött lebegett a forróság. Úgy kerültem ki a kátyúkat, hogy nem is láttam őket, egyszerűen csak ismertem az ívüket, mélységüket, ismertem a rendszerüket, ahogy követik egymást. Menet közben egyszer lassítanom is kellett a piros-tetős háznál. Tudtam, húsz másodperc kell a garázskapunak míg teljesen kinyílik és a Toyota Yaris begurul a ház elé. Így jártam, ma Ő nyert - én vártam. Aztán jött a „fűzfás telek”, majd a kiskanyar, aztán… aztán, satufék!

Hová tűnt, hová szaladt, az a furcsa formájú, Valami? Az elmémben felvillanó kép egy nyulat sejtetett. Hm. Abban biztos voltam, hogy nem kutyaméretű, a sünire sem hasonlít és egyáltalán nem macska formájú. Egy nyuszi koptatná az aszfaltot? Itt az autók között? De hiszen  a nyulak a mezőn laknak, vagy falun, ketrecekben - ilyet már láttam.  

Nézek jobbra, nézek balra - előre, hátra. Semmi. Kikapcsolom a motort. ” Mi van, ha pont az autó alatt bújt meg? Mi van, ha elütöttem!?” Lélegzet-visszafojtva kiszálltam. Egyszerre meghallottam azt a kétségbeesett kiáltást, ami bal felől érkezett egy magas fehér kerítés mögül. Két kicsi lány tapadt belülről a rácsokra, úgy kérleltek: néni, tessék megtalálni a nyuszinkat! Ugye meglesz…ugye, hogy meglesz?

Hát persze, hogy meglesz! – mondtam újdonsült küldetéstudatommal és máris akcióba lendültem. A másodperc tört része alatt futtattam végig agyamban a „nyúl mentési akció” logisztikai menetét. Kezdtem az autó alatti terület felderítésével – ez volt a legfélelmetesebb. Mert, mi van....ha? Ha mégis elütöttem? Nyulat még nem reanimáltam, de – gondoltam – velük is biztosan úgy kell eljárni, mint az emberekkel, csak óvatosabban nyomkodjuk a mellkast – ennyi a különbség.

Lehajoltam, szinte koppanásig. Az aszfalt gőze egy pillanatra elhomályosította látásomat, de azután minden kitisztult.

…Sehol egy nyúl… Felállok. Megkönnyebbülten ugyan, de félig még kábultan, fejemben a „nyúlmentési ütemterv” soron következő elemével, a „házankénti szétnézés” tervével. Mindeközben precízen tudósítottam közönségemet, érezve magamon a gyerekek lázas tekintetét. „Meglesz – fordultam feléjük biztató felnőtt mosolyommal – ti csak ne féljetek!”

Két nyuszitok van?” – kérdem mögéjük pillantva a munka hevében – és erre hirtelen irányt vált a tekintetük: nézik azt, amit én nézek, látják azt, amit én látok. Egy nyulat – Azt a nyulat! És már futnak is vele boldogan befelé.

Én udvariasan megköszöntem a mögöttem várakozó autósok türelmét, leporoltam magamról az út porát és felfrissülve hajtottam tovább.