Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Mit rejt a fájdalom?

Tolnai Nóra képe
Ellenőrzött szakember

Furcsa viszonyunk van a fájdalommal. Gyerekkorunktól kezdve megtanultuk, hogy ha valami fáj, az ijesztő, félelmetes is egyben. Legjobb elkerülni, hiszen akkor biztos, hogy nem fog fájni. Igen ám, de ezt nem mindig lehet, sőt, ha minden törekvésünket a fájdalom elkerülése iránti igény mozgatja, akkor a döntéseinket, cselekedeteinket a félelmünk fogja meghatározni – szemben a vágyainkkal, az önmegvalósítással, vagy a kíváncsisággal.

A fájdalom sokszor elkerülhetetlen, de nem mindegy, mit kezdünk vele

Azok, akik gyerekként sok fájdalmat kellett, hogy megtapasztaljanak, sokszor teljesen elidegenítik saját érzéseiket önmaguktól. Ami fájt, az lehetett akár az egyedüllét fájdalma, akár rendszeres kritika, becsmérlés, vagy a biztonság hiánya, de lehetett testi fájdalom is, akár extrém fizikai megterhelés formájában is, vagy mindezek együttvéve. Gyerekként ez lehetett az egyetlen menekülési mód: tűrni és nem érezni semmit. Később felnőttként mindent elkövetnek, hogy elkerüljék a fájdalmat, ám mégis lehet, hogy ez az egyetlen érzés, amit képesek átélni. És ha csak ez van, az is jobb, mint a semmi, vagyis paradox módon tudattalanul újra és újra kötődni fognak a fájdalomhoz. Ha valakit óvtak a széltől is, és a legkisebb akadályt is elgördítették előle, az illető passzivitásba fordulhat, és bár a vágyak nagyon is elevenek, a célállítás képessége és a céleléréshez szükséges aktivitás hiányozhat. Nem tud lépni, mert nem is tudja, nem hiszi, hogy önállóan képes rá.

Van, aminek fájnia kell!

Gondoljunk csak bele, milyen nagyszerű, hogy a szervezetünk jelez, ha valami túl sok, túl erős, túl intenzív, ha valami meghaladja a képességinket. Ha ezekről túl sokáig nem veszünk tudomást, és folyamatosan túlterheljük magunkat, akkor a következmények is súlyosbodnak, s ha túlhúzzuk, elszakad. De mielőtt valami elszakad, fáj. Nem kell, hogy elszakadjon, mert a fájdalom jelez, hogy változtassunk.

Ezért nagyon fontos, hogy tudjunk kapcsolódni mind a testi, mind a lelki fájdalommal, mert ha nincs vele kapcsolatunk, akkor nem is tudunk reagálni rá. Gyógyítani, feloldani azt tudom, amihez tudok kapcsolódni, amit át tudok érezni, amiben benne vagyok. A lelki sebek gyógyítása kéz a kézben járhat azzal, hogy a testi fájdalommal kapcsolatba tudok lépni, meg tudok küzdeni vele, tudom szabályozni, vagy ami még fontosabb, keresztül tudok menni rajta. Ugyanígy tehetek, amikor lelkileg fáj.

Amikor például sportolok, akkor én csinálok valamit, aktívan. Teljes lényemmel benne vagyok, jelen vagyok. Ez fontos élmény abból a szempontból, hogy megélem önmagam. Én vagyok, és az, amit én csinálok. Vagyis amit itt átélek, sokat elmond rólam és az érzéseimről: meg tudom csinálni? Bírom? Megugrom, elérem? Mind arról szól, képesnek hiszem-e magam valamire. Benne van a választás, hogy én akarom csinálni. Megtaníthatom magamnak, hogy van eszköz a kezemben. Ha a testem jelez, hogy valami sok, akkor kezdhetek vele valamit. Lelkileg is megedződöm, nem csak testileg. És azzal, hogy kitartóvá válok, megtudhatom, hogy mik a valós határaim, hol lépnek be a félelmeim, vannak-e például mítoszaim arról, hogy egyáltalán nem kellene, hogy fájjon. A kitartás arról is szól, hogy hiszek magamban, hogy képes vagyok túljutni a fájdalmon. Úgy, hogy közben benne maradok abban, amit csinálok. Nem állok meg, nem adom fel, nem keresek mást. Az az izgalmas, hogy e folyamat közben jön a mélyebb tapasztalás. Még csak nem is a végén, amikor megcsináltuk, hanem már közben. ÚTközben, ha úgy tetszik, vagyis akkor, amikor csinálom, amikor át merem élni azt, ami történik velem. Amikor úton vagyunk, mozgásban vagyunk, akkor elvitathatatlan önmagunk megtapasztalása. Ilyenkor hagyjuk áramolni azt, akik valójában vagyunk.