Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Mire jó a vádaskodás a párkapcsolatokban?

Szekeres Kristóf képe
Ellenőrzött szakember

Röviden: Nem sok mindenre.

Kicsit hosszabban azért nézzük meg, hogy milyen hatása lehet nagyon sok esetben a vádaskodásnak.

Patrik dühös Sárára. Régen tombolt bennük a tűz, de 13 évnyi házasságuk utolsó 3 évében Sára szexuálisan elzárkózó lett, amitől Patrik szinte magán kívül van. Sára szerint pedig Patrik túl sokat dolgozik, ahogy az apja tette régen, mikor ő még gyerek volt. Patrik szerint Sára sokat költekezik és elhagyta magát a gyerekek miatt. Sőt hazudik is neki. Sára azzal vádolja Patrikot, hogy nem beszéli meg vele az anyagi dolgokat.

Az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben könnyű a másikat hibáztatni, rátolni a felelősséget. A csökkenő szenvedélyért, azonban mindig kettőn áll a vásár, és ahogy ez a mentalitás több párral való munkám során is bebizonyosodott, könnyen a kapcsolat végéhez vezethet. A legjobb, ha magunkra figyelünk és arra, hogyan gondolkodunk és reagálunk az ilyen intimitást nélkülöző, zavaró helyzetekben. A legrosszabb a „ha ...”, „csak” szerkezetet használjuk, ami beindítja a „vádaskodó játszmát”.

A mérgező párkapcsolatok egy biztos jele a következőkhöz hasonló formulák használata: „Ez nem az én hibám. /Ha abbahagyod ezt, akkor jóban leszünk. /Ha nem nyitotta volna ki a nagy lepcses száját ... „vagy „Ha normális lennél, látnád, hogy érzelmileg elzárkózol.” A vádaskodás nagyon sok esetben egyenlő a tagadással. A „legjobb” példa a bántalmazó kapcsolat. Hányszor halljuk, hogy a támadó fél az elszenvedőt okolja a saját tetteiért „Te akartad, hogy megüsselek! / Nem ütöttelek volna meg, ha nem mérgesítesz így fel.”

Látszólag kevésbé agresszív formája ennek, egy gyenge kísérlet a bocsánatkérésre, majd a „de” szót követő tagmondatban már ott is van a hibáztatás csírája. „Bocsánat, hogy késtem, de ha nem kéred, hogy mossam le az autót, akkor időben ideértem volna.”

A másikra mutogatás mérgező, mert a partner szégyenérzetét hagyhatja maga után. Például Réka hibáztatta Zsombort, hogy az anyagi gondjaikat Zsombor katasztrofális befektetései okozták. Zsombor pedig butának és értéktelennek érezheti magát emiatt. Amikor megkérdeztem Rékát, hogy mit gondol most, hogy tudja, Zsombor ennyire értéktelennek érzi magát, ő gyorsan válaszolt, hogy: „Oh, én nem akartam, hogy így érezze magát. Csak azt szerettem volna, hogy engedje meg, hogy én fektessem be a pénzt innentől kezdve.” Tehát szó sem volta arról, hogy Réka tudatosan lekicsinylő szeretett volna lenni a partnerével és mégis, ami kijött a száján, más hatást keltett.

A vádaskodás azért járul hozzá az intimitás elvesztéshez, mert a probléma megoldása helyett a másik félre tereli a teljes felelősséget. A „mit tehetünk ezzel a problémával” helyett, a „ki tette ezt” kérdésre keressük a választ, és a partnerünknek a büntetés igényét kommunikáljuk, ami egyszerűen „levágja” a másikat és elodázza a probléma megoldásának lehetőségét, azt sugallva, hogy mindenért csak egy valaki felelős, és az nem én vagyok természetesen. Ez egy ördögi körré válik a későbbi vitákban.

És mégis mi van akkor, ha a másik hibáztatása jogos? Nem gondolom, hogy az arány mindig 50-50%, de gyakran elfelejthetünk valamit észrevenni, illetve a reakcióink mikéntje a mi felelősségünk. Fókuszáljunk inkább a megoldandó problémára, hiszen ezzel sokkal könnyebb a továbbiakban dolgozni.

Azon dolgozni és elérni, hogy egy pár tagjai ne egymást hibáztassák, sokszor saját döntés eredménye. Egy párkapcsolati tanácsadás során igyekszünk elérni – a legtöbb esetben sikeresen -, hogy a pár tagjai saját maguk felelősségére is kellő figyelmet fordítsanak és ne a vádaskodás legyen a kapcsolódás fő eszköze. 

szk