Mindfulness neuropszichológiája és felhasználhatósága a mindennapokban

Korábbi írásaimban a mindfulnessel foglalkoztam. A korábbi blog írások lezárásaként két témakört mutatok be, az egyik a mindgulness neuropszichológiai háttere a másik, hogyan használhatjuk a mindfulnesst a mindennapi életünk során.  

Creswell (2007) kísérletében két csoportot alakított ki, melyek közül az első erőteljes mindfulness-t élt át meditáció során, míg a másik csak gyengébbet. A mindfulness alatt a kísérleti személyeknek arcokról kellett affektív döntéseket hozniuk, miközben fMRI-vel vizsgálták őket. Eredményeik szerint a mindfulness hatására erőteljes csökkenést figyeltek meg a PFC-ben (prefrontrális cortex) és az amygdalában azon személyek esetében, akik erőteljes mindfulnesst éltek át, míg a másik csoportban ilyen eredmény nem volt kimutatható. A kutatók a MPFC (medio prefrontrális cortex) aktivitása és mindfulness-re való hajlam között kaptak együtt járást. A fent említett agyi területek felelősek a szubjektív fájdalom érzetért, valamint összefüggenek a szorongással, továbbá ezen agyterületek működése korrelál azzal, hogy a beteg mennyire érzi úgy, hogy fizikailag javult az állapota.

Farb és munkatársai (2010) fMRI-vel azt vizsgálták, hogyan változik meg az agyi aktivitás az MBSR terápia hatására. A kísérleti személyek bár az MSBR programban vettek részt, de nem voltak depressziós személyek. A baloldalra lateralizálódott nyelvműködéssel kapcsolatos területek (pl. Broca és Wernicke area) aktivizálódtak, amikor a személy levertnek érezte magát, míg a szomatoszenzoros cortex, a jobboldali insula, a dorsolaterális prefrontrális kéreg és az anterior cinguli deaktiválódott. Eredményeik szerint az csoport, amelyik a vizsgálatot megelőzően MSBR programban vett részt kisebb neurális aktivitást mutatott a fent említett agyterületeken a kontroll csoporthoz képeset, amikor a kutatók megpróbálták őket szomorú állapotba hozni. Továbbá a tudatos jelenlét terápiával kezelt csoport esetén a kortikális középvonali régióban (a Fissura longitudinalis cerebri melletti területek) kisebb neurális aktivitás találtak, a kontroll csoportéval összehasonlítva, amikor a kutatást vezetők megkísérelték őket lehangolt érzelmi állapotba hozni. Az előbb említett agyrégió felelős az önéletrajzi emlékek előhívásért. Az előbb felsorolt deaktivizációt mutató területek a depressziósok esetén túlzott aktivizációt mutatnak. Vagyis a MBSR terápia azért hatékony, mert sikeresen csökkenti azon agyterületek neurális tevékenységét, melyek depressziós epizód során túlzottan aktívak és így megakadályozza azt is, hogy a személynek negatív töltetű emlékei jussanak az eszébe.

Az eddigiek során olyan cikkeket mutattam be, melyek a mindfulness terápiát alkalmazták különböző hangulatzavarok gyógyításának a céljából. McMillan, Robertson, Brock, és Chorlton (2002) azt vizsgálták, hogy a mindfulness terápia alkalmazható-e agysérültek rehabilitációja során. A kísérlet résztvevői az Egyesült Királyságban élő TBI (traumatic brain injury; magyarul: traumás agysérülés) betegek voltak, akiknek a balesetük következtében károsodott a koncentráló képességük, ami komoly problémát okozott nekik a mindennapi életükben. A vizsgálat alanyai egy négy hetes ACT (Attentional control training; magyarul: figyelmi kontrollt javító) programon vettek részt, ami mindfulness technikát alkalmazva javítja a betegek figyelmi képességeit. A szerzők nem ajánlják, hogy terapeuták a rehabilitáció során használják az előbb említett terápiát, mert a négy hetes kezelés után egy évvel már semmilyen kimutatható hatása nem volt a kezelésnek. A szerzők szerint lehetséges, hogy a terápiának azért nincs hosszú távú hatása, mert az nem elég intenzív, ezért célszerű lenne az ACT terápiát úgy megváltoztatni, hogy az hatásosabb legyen.

Kabat-Zinn (2009) szerint a mindfulnesst, mint egyfajta meditáló technikát az egészséges emberek is használhatják egészségük megőrzésének érdekében. Az viszont fontos kérdés, hogy mennyit és milyen gyakran. Az előbb idézett szerző szerint erre a kérdésre egyértelmű választ nem lehet adni, mert ez attól függ, hogy az egyénnek mennyi szabadideje van. A legideálisabb az lenne, ha a személyek naponta 45 percet meditálnának, bár ez egyes helyzetekben kivételezhetetlen (pl. szigorlatra készülő hallgató esetén). A szerző szerint, ha nincs ennyi szabadidőnk, akkor is érdemes meditálni naponta legalább 5 percet, mivel nem azon van a hangsúly, hogy a meditáció milyen hosszú, hanem azon, hogy milyen mély. Pl. 5 perc alatt is lehet sokkal mélyebb meditációt elérni, mint 45 percnyi idő befektetéssel.

A fentebb hivatkozott szerző szerint a legegyszerűbb meditációs formák, amelyek otthon is kivitelezhetők, az álló és a fekvő meditáció. Az álló meditáció lényege, hogy meditálni készülő szembeáll egy fával, becsukja a szemét és a lélegzetére figyel. Amikor először jut eszébe a meditálónak az a gondolat, hogy tovább menne, akkor egy kis ideig még ajánlatos ott maradnia és végig gondolnia, hogy az a fa, amelyikkel ő szemben áll, még akkor is élni fog, amikor ő már rég nem él. Az álló meditációban az a nehézség, hogy sok helyen nem hajtható végre, mert nincs csend, illetve nincs olyan fa a közelben, ami előtt az ember szívesen meditálna. Erre a jó példa a budapesti belváros.

Kabat-Zinn (2009) a fenti problémára kínál megoldást a fekvő meditációval, mivel ebben az esetben nincs szükség szép fákra a környéken, csak egy felületre, ahol le lehet feküdni. Ennek során érdemes a testpásztázási technikát alkalmazni, vagyis azt a módszert, hogy az ember gondolatban végig járja a saját testének különböző részeit. A fekvő meditáció gyakori jelensége, hogy átcsap alvásba, ami sokkal pihentetőbb lesz, mint egy olyan alvás, amely előtt nem végzett az alvó meditációt.

.Hollósy-Vadász Gábor

pszichológus