Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Mindennapi szerepeink

Dr. Gőgh Edit képe
Ellenőrzött szakember

Az életben számtalan szerepet játszunk. Mindannyiónknak naponta legalább 4-5 szerepet is vállalni kell. (Férj,feleség, gyerek, főnök, beosztott, szomszéd, stb.) Mindenkivel másként kell beszélni, viselkedni, hiszen a főnöknek nem kezdhetek el gügyögni, a hatéves gyerektől meg szakmai tanácsot nem kérhetek. Egyik szerepből a másikba való váltás ösztönszerű,természetes.
Szerepváltás nem egyenlő szerepjátszás -sal !!

Hogyan alakulnak ki a szerepek?

Mi magunk is kivetítünk másokra és mások is kivetítenek ránk. Ez a kivetítés tulajdonképpen
elvárás! Olyannak akarnak látni bennünket, amilyen képet ránk vetítenek tudatos és tudattalan
elvárásaik szövedékéből. Ez egy olyan kép-mutatás, ami megfelelés az elvárt normának.
Ez egy szintig normális és íratlan törvény is. De ha a szerep sugallata alá kerülünk, később
azonosulunk vele, s ha ez bensőnkkel nincs harmóniában, drága árat fizetünk érte…

Pl. kisvárosban „szépasszony” volt egy 20 éves nő. Boldogan viselte ezt a szerepet, ami annyira eggyé forrt vele, hogy még 50 éves korban is úgy öltözködött, viselkedett, mint a 20 évesek… Háta mögött megmosolyogták.
Pl. gimiben a mindig „jópofa” Pistike a munkahelyén is mindig megnevettete hallgatóságát.  Ezt tette deresedő fejjel is, amikor Pistike rég Pista bácsi volt… s amikor megpályázta az igazgatói állást, éppen azok, akik elvárták tőle a „jópofaságot” mondták, nem odavaló az a vén bohóc…
Pl. orvostól is elvárják, hogy milyen legyen… később azonosul is ezzel az elvárással
Pl. pap legyen mindig olyan „papos” Ha nem úgy viselkedik, öltözködik, megszólják…
Pl. beat-zenész: ha borotváltan, rövid hajjal, szürke zakóban jelenne meg a fiatalok között, aligha számíthatna kirobbanó sikerre…

Vagyis: mindenki játssza a tőle elvárt szerepeit! Kialakul a szerep-személyiségünk! Ami a tudatunk és tudattalanunk tartalmából és az emberek ránk vetített, ránk kényszerített elképzeléseiből áll
Baj csak akkor van, ha valaki eggyé válik a vele nem kongruens szerepével! Idősebb korára az ilyen ember olyan lehet, mint az öreg dió: belül semmi sincs, kiszáradt, csak a keménykülső héja maradt meg.

Manapság azért roppan meg annyi nyugdíjas, mert amit a munkahelyén eltöltött időszakban elért, azt a szerepet nem tudja levetni, nem tud nem-igazgató, nem-könyvelő, stb… lenni. Nem tudja ezt a szerepkörét letenni. Nem tud átváltani!  Rontja a helyzetét, ha rájön, hogy nem azzá lett, ami lehetett volna, mert „megrekedt” egy szerep-szinten. Depresszióssá is válhat az ilyen ember, mert nem tudja pontosan mi a baja, de homályosan érzi: tévedés volt az élete. Valóban, a testéhez-lelkéhez ragadt-tapadt szerep miatt nem tudta megélni valódi önmagát, nem az lett, aki lehetett volna!

Az ilyen magunkon cipelt szerep-halmaz könnyen képmutatóvá tesz/tehet bennünket. Minél távolabb esik a szerep valódi énünktől, mennél inkább megszokjuk a képmutatást mások előtt, annál inkább válunk képmutatóvá mi magunk, önmagunk előtt is ! Megvetjük másban azt a tulajdonságot, ami belőlünk hiányzik…

Másokra haragszunk, amikor önmagunkra kellene haragudni. Azt hisszük – elhitetjük magunkkal – hogy emberbaráti cselekedetet hajtottunk végre, amikor csak saját hiúságunkat elégítettük ki. Önző szeretetünkkel, rátapadásunkkal, feláldozzuk a szeretett személyt. Virágokkal, ajándékokkal helyettesítjük azt a szeretetet, amit adni képtelenek vagyunk.
Ezek is mind-mind szerepek!

Olykor veszélyes szerepek!
Időben nézzünk önmagunkba!
Próbáljuk élni önmagunkat, akik valójában vagyunk!
Ébredjünk fel időben, nehogy olyanná váljunk mint az avitt mogyoró – bél nélkül. Már csak a szerepünk, énünk külső burka ép – valós énünk eltűnik belőle! Csak a cím, a rang marad meg a névjegykártyán… Majd a parti cédulán…A sírkövön pedig két évszám közt egy kötőjel.
Arasznyi – ennyi marad…
Tegyünk érte, hogy ne így legyen !