Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Miért vált a határok megtalálása ennyire központi témává manapság?

Lázár Gergely képe
Ellenőrzött szakember

Feltűnt számomra, mint jellegzetesség, hogyha megfogalmazódik bennünk az igény az önismeret elsajátítására és el is indulunk ezen a korántsem akadályoktól mentes úton, szinte minden esetben belebotlunk egy olyan témába, ami bár különböző formákban fejeződik ki a hétköznapok szóbeszédében, mégis ugyanarra utal, sőt némely személyiségfejlesztő tréning vagy szemléletmód (pl. asszertivitás) kifejezetten emellett teszi le a voksát, meghatározva ezt egyfajta elérendő célként.

Hogyan is találkozunk az eddig felvezetett fogalommal? Hasonlókat bizonyára már hallottunk:

 

  • Tanulj meg kiállni magadért!
  • Ne engedd, hogy eltapossanak!
  • Húzz határokat, éld meg a haragod egészséges és autentikus formáját!

 

Ez eddig mind rendben is van, magam is úgy hiszem, hogy a határállítás témaköre egy egész életen át tanulandó feladat és kapcsolatról kapcsolatra, helyzetről helyzetre változik (pl. lehet, hogy többet engedünk egy beteg gyermeknek, mint az egyébként egészséges párunknak, aki a követeléseivel és elégedetlenkedésével szinte már elural minket), mégis örökké, újra és újra előkerül a kérdés: de meddig? Hol van az a bizonyos határ? Mi történik, ha valaki ezt átlépi? Hogyan lépheti át? (hozzáteszem, sokféleképpen: pl. egy általunk fontos személynek figyelmen kívül hagyni a szükségleteit egy olyan szituációban, aminek a végkimenetele számára kárt okozhat és e nélkül dönteni ugyanúgy „határsértő” lehet, mint nyíltan erőszakoskodva rákényszeríteni az akaratunkat valaki másra, mint ahogy az is a határok félresöpréséről árulkodhat, ha érzelmi bizonytalanságban tartunk valakit, akivel egyébként szoros szálak fűznek össze minket). Minden emberi kapcsolatban együtt, közösen állítjuk a határokat (kivétel ez alól talán az a szülő-gyermek viszony, amiben a kicsinek szinte még semmilyen eszköz nincs a kezében, hogy képviselje magát, de bizonyos kor után, már próbálgatni kezdi e készségét).

Az örök bölcsesség állandóan előkerül: csak azzal lehet megcsinálni, aki hagyja!

Azt kell, hogy mondjam, bár választási lehetőségünk mindig van, adódnak olyan helyzetek, amikor lehetünk bármilyen erősek és „határozottak” (nem véletlenül használjuk ezt a kifejezést egyeseknél, utalva arra, hogy az illető „határokkal” rendelkezik, amik támogatják őt döntései meghozatalában), akkor is lehetnek pillanatok, percek, vagy akár hónapok, mikor bántani fognak minket. Mindeközben úgy érezzük: ehhez nem lenne joga a másiknak. Miért?  Mert emberek vagyunk, általában sérültek és egy fájdalmas mintának az átélése (ami szólhat határaink sokszori felrúgásairól is), tűnhet realitásnak. Egyébiránt :akinek nem adunk lehetőséget sem arra egy intim kapcsolatban, hogy esetleg bánthasson bennünket, annak a szeretetére sem adunk engedélyt. Ha túl mereven, vaskosan állítjuk fel ezeket a határokat, idővel kemény és áttörhetetlen falakká válnak és elmagányosodunk mögöttük.

Sok lélektani megközelítésnek is ez az egyik központi magja: pl. Dr. Robert Glover amerikai családterapeuta (a családterápiában szintén gyakran előkerül a fogalom) „Nincs többé jófiú” című könyvében a „jófiús viselkedés” szükségleteket háttérbe helyező, érdekeket megsérteni hagyó működésében hasonlóképpen a határok kerülnek említésre. Ugyanígy láthatjuk ezt klinikai pszichológiai kórképeknél is, például egy borderline személyiségzavaros embernél, aki a belső ambivalenciájának következtében szinte képtelen szabályozni azt, hogy meddig mehet el valakinél (és meddig hagyhatja, hogy nála elmenjenek mások).

Idáig bizonyára érthető. A cikk legfőbb gondolatának mégis azt szánnám, hogy: érdemes lenne eltűnődni azon, miért kerül elő ez a téma manapság állandóan, szinte mindenhol. Akár a politikában, a kereskedelemben, a pszichológiában, az oktatásban és így tovább.

Azt látom, hogy az egyik súlyos okozó tényező az: hogy határtalan világban élünk. Ez már önmagában szorongáskeltő lehet. Már a családokon belül is megfoghatatlan ez a témakör. Például, ha egy gyerek nem tudja, hogy a családi rendszeren belül kinek hol vannak a határai, ki mit miért és hogyan tehet meg a másikkal, hogy felelősségre lehet-e őt ezért a későbbiekben vonni, hát mit vesz át? Egyfajta érték és magatartásbeli bizonytalanságot, tisztázatlanságot, ami legtöbbször vagy szubmisszív (határok sértését eltűrő, alárendelő) vagy agresszív (mások határait átlépő, veszélyeztető), vagy akár kevert, de mégsem stabil hozzáálláshoz, érzelmi alapokhoz vezet. Tehát az elsődleges probléma véleményem szerint pont ezeknek a szilárd, de ugyanakkor rugalmas, mégis következetes határállítást mutató mintáknak a hiánya.

Mit sorolnék még ide, tágabb perspektívából közelítve? .

 A legtöbb forrásból azt az információt kapjuk: hogy nekünk minden jár, ha sikert, eredményeket akarunk, az csak rajtunk múlik és tegyük is meg a szükséges lépéseket akkor, ha valamit el akarunk érni, akinek meg nem tetszik, az… Ide be lehet helyettesíteni tetszés szerint a különböző alternatív kifejezésformákat. (Hozzáteszem: a bármit elérhetünk, még, ha borzasztó lelkesítő és korunk aktualitásának megfelelő üzenetnek tűnik, szintén nem igaz. A lehetőségeink tekintetében is határaink vannak, melyek fel nem térképezése és el nm fogadása ugyanúgy vezethet életvezetési problémákhoz). Tehát: világunk egyfajta pszichopata működésre sarkallja résztvevőit, arra, hogy, ha vágyunk valamire, azt vegyük el és véletlenül se legyen miatta bűntudatunk. Holott, pontosan a bűntudat az, ami jelezhetné: túlléptük valaminek az elfogadhatósági tartományát (a túlzott bűntudat ugyanígy lehetőséget ad arra, hogy hagyjuk, hogy mások ezen keresztül manipuláljanak, vagy kihasználjanak minket). Azt hiszem ebben az empátiátlanságra és felelősségmentességre nevelő légtérben valóban fontos feladat megtanulni, hogy mit engedünk be és mit tartunk magunkon kívül. Ebből a szempontból jó, hogy erről gyakran szó esik.

Ugyanakkor néha olyan érzésem van, mintha igencsak öncélúvá vált volna a „képviseld önmagad” szemlélet és divatos önigazolásként szolgálna a közösségek és emberi kapcsolatok szintjén tomboló önzés megtestesülésekor előkerülő lelkiismereti dilemmákra. Arra hangol, hogy vetélytársak járnak körülöttünk, akiktől meg kell védenünk magunkat, és akiknek nem szabad hagynunk, hogy kizsákmányoljanak minket. Ebben a hatalmi logikai rendszerben így nem marad más megoldás: előbb nekünk kell keresztülgázolnunk az érintetteken, mielőtt ők tennék meg velünk ugyanezt. Az emögött rejlő feszültségek és frusztrációk pontosan azok, amikre borzasztó hatékonyan fel lehet építeni a fogyasztók igényeit és hiányaikat kiaknázva milliókat lehet mindebből keresni. Aztán nyilván lehet utálni a gazdag multit, akinek „nem szabad bedőlni” továbbgerjesztve az indulatokat.

Ezek nem azok a hiteles határok, amik értünk vannak, mert mások ellen szólnak. A határokat itt azért állítjuk, hogy nemet mondhassunk valami „rosszra”, ami ezáltal tovább nő. Elsősorban bennünk. Ez a különbség a szeretet „valamiért” hozzáállása, motivációja és a félelem „valami ellen” nézőpontja között.

Hiedelmeink a határainkat megrengető emberekről, szervezetekről és az ő motivációikról legalább annyit számítanak, mint ezeknek a szituációknak a felismerése. Így egyvalamire felhívnám a figyelmet: bár a tények tények maradnak, a szemlélet mégsem mindegy.

Vajon mi hogy állítjuk fel a határokat? Sehogy?

Vagy igyekszünk szeretettel együttműködni másokkal azért, hogy közösen olyan határokat találhassunk, amikkel lehetőség szerint minden érintett fél hosszú távon jól jár (de minimum figyelembe vesszük azokat, akikről szó van, ha nem is tudunk az összes szereplőnek jót tenni)? Netalántán harcolunk a külső behatások, „támadások” ellen és félelmünk keltette gyűlölködésünket, haragunkat nevezzük „önérvényesítésnek”? Nem lényegtelen, mert, ha ezt az utóbbit műveljük, akkor valójában nem teszünk mást, mint képzelt határaink érdekében jogosnak vélt szabadságharcunk közepette: újabb sebeket és igazságtalanságokat okozunk. 

 

Írta: 

Lázár Gergely 

pszichológus