Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Miért vagyok saját magam legnagyobb kritikusa, mikor másokkal pedig megengedő vagyok?

Miklovicz Anita képe
Ellenőrzött szakember

Észrevetted már, hogy másokkal mennyivel könnyebb megbocsátónak, együttérzőnek lenni, mint önmagunkkal? Mennyivel hamarabb mondjuk a többieknek azt, hogy "semmi gond, mással is előfordul", és mennyi időt tudunk eltölteni azzal, hogy rágódunk, mit csináltunk rosszul, mit csinálhattunk volna jobban, vagy másként?

Pedig nekünk is pontosan arra lenne szükségünk magunktól, mint amit másoknak megadunk: elfogadásra, szeretteli odafordulásra, bíztatásra, hogy hibázni emberi dolog. Miért megy ez olyan könnyen, ha másról van szó és olyan nehezen, ha magunkról? Ebben a cikkben ezt a kérdést járom körül.

Gyermekkorban és később felnőttként is nagyon fontos, hogy az alapvető érzelmi szükségletek betöltődjenek. Fontos, hogy elfogadva, szeretve érezzük magunkat akkor is, ha épp hibázunk, hiszen hibázni emberi dolog. Fontos az is, hogy ne hasonlíthassanak minket másokhoz, hiszen azzal azt az üzenetet kapjuk, hogy nem vagyunk elég jók. Elengedhetetlen a spontaneitás és a játékosság megélése is az életben, hiszen anélkül feladatokat oldunk meg feladatok hátán. Fontos, hogy meg tudjunk állni pihenni, kikapcsolódni ahelyett, hogy mindig a tökéletességre törekednénk az élet bármely területén.

Ha már gyermekkorban ezek az alapvető érzelmi szükségletek sérülnek, és a minket ért elvárások mindig magasabban és magasabban vannak, akkor azt az (akár kimondatlan) üzenetet hordozzuk magunkkal, hogy „csak akkor vagyok elfogadható, ha ezt és azt a feladatot teljesítem”. Kialakul egy olyan belső kritikus rész, vagy kritikus belső hang, aki a legnagyobb hajcsárunk lesz. Ez a rész nagyon önazonosnak tűnik, pedig egy gyermek sem születik ilyen belső szigorral, ez mindig akkor alakul ki, ha olyan helyzetbe kerülünk, ahol mások azt sugallják: „nem vagy elég”. Ha sokszor találkozunk gyermekként ezzel az akár kimondott, akár kimondatlan üzenettel, el fogjuk hinni az igazát magunkkal kapcsolatban és ez lesz az alapélményünk.

Miért hiszünk olyan makacsul ennek a belső hangnak?

Úgy is vélhetnénk, hogy az eddig elért eredményeink ennek a belső hajcsárnak köszönhetőek, és ha ez nem lenne, akkor biztosan ellustulnánk, és nem érnénk el a kívánt eredményeket az életünkben. Azonban ez nem így van.

Amíg ez a belső hajcsár azt mondja: „nem vagy elég jó; ezt jobban is lehetne csinálni; dolgozhatnál többet, még adj bele erődön felül is, mit számít, ha közben rosszul érzed magad, hiszen kibírod.” ehelyett hangozhatna így is ez a belső hang:

„Elég jó vagy. Meg tudod csinálni, hiszen szorgalmas és kitartó vagy. Azért pihenj is, mert fontos, hogy jól érezd magad a bőrödben. Holnap is lesz nap.”

Mennyivel jobban hangzik, ugye? Nem a szigorú belső kritikusunk miatt sikerülnek a dolgaink, hanem annak ellenére. A belső kritikus egyedül azt éri el, hogy feszültek legyünk, rosszul érezzük magunkat a bőrünkben a folyamatos stressz állapot miatt, és ne tudjunk örülni a munka gyümölcsének, hiszen amikor sikerül valami, ennek a belső kritikusnak általában az a válasza: „ez az alap”.

Mit tehetsz ellene?

Egyedül nagyon nehéz legyőzni a belső kritikusunkat, hiszen olyan igaznak tűnik, amit mond. Pszichológiai tanácsadás során azon dolgozunk, hogy lásd racionálisan azt, hogy mi az, amiben hátráltat ez a belső hajcsár, és hogyan lehet ezt a hangot egy szelídebb, kedvesebb, motiválóbb hangra formálni.

További cikkekért: https://www.mikloviczanita.com/blog

Tarts velem Facebookon is:  https://www.facebook.com/mikloviczanitapszichologus