Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Miért olyan nehéz változni?

Domján Mónika képe
Ellenőrzött szakember

Miért olyan nehéz elszakadni a régi viselkedési mintáktól? Oké, hogy ez megy jól, ez ismerős… De felnőttként – jó esetben – világosan átlátjuk, mennyi kárt okoznak nekünk ezek a káros beidegződések. Mégis, szinte atavisztikus vonzódással közelítünk újra és újra a számunkra „ártó” emberekhez, romboló helyzetekhez. Tudjuk, hogy csinálhatnánk másképp is, de nincs erőnk hozzá, esetleg tudatosítjuk is a bénító félelmet, amikor épp kipróbálnánk valami újat. „Na most megmondom neki! Legközelebb biztos nem megyek be abba a boltba, nem iszom annyit, nem megyek fel egy ilyen alak lakására, nem állok le vele vitatkozni, nem engedek neki ezredszer, nem megyek hozzá feleségül…” És mégsem sikerül.

Biztonságot ad az „ismerős szar”? (Orvos-Tóth Noémi klinikai pszichológus alternatív definícióját idéztem az imént a „komfortzóna” fogalmára.) De tényleg? Hogy létezik ez? Miféle biztonság az, amikor állandó rettegésben él valaki a bántalmazó férjével, a zsarnoki főnökével, vagy éppen néma kétségbeesésben az elhidegült házastársával?

Biztonság helyett talán inkább a kiszámíthatóság, bejósolhatóság közelíti meg az érzést, amit egy ilyen helyzet adni képes. Ezt már ismerem, tájékozódni tudok benne. A világ többi része félelmetes, átláthatatlan számomra. Elveszek benne, kicsi vagyok, nem tudom, hogyan kell itt boldogulni… Kinek a belső világát írja le mindez? Egy kiszolgáltatott gyermekét, hát persze!

És ez a gyermek, aki annak idején a szeretetmorzsákkal, szeretetpótlékkal, netán valódi szeretettel együtt, szétválaszthatatlanul összevegyítve szívta magába a fájdalmat, a hiányt, az elutasítást, a kritikát, a meg nem értettséget - azaz az élményt a kötődésről -, beléégett mintaként hordozza ezt a „keveréket” a lelkében. Mintaként a szeretetre, a kapcsolódásra, és csalhatatlanul megtalálja azokat a társakat az életben, akik ugyanezzel a keverékkel tudják őt „táplálni”. Lehet, hogy látszólag teljesen más karakterű embereket választ majd, mint a szülei voltak, de mégis van egy-egy kulcsmotívum, ami közös bennük, és ez kapcsolja be az élményt: lehet az a bizalmatlanság, az érzelmi elérhetetlenség, a kiszámíthatatlanság, a megbízhatatlanság. Talán a jelenbéli társ vidám és könnyed, ellentétben az egykori megközelíthetetlen, távoli, mogorva apával, ugyanakkor ügyesen bújik ki a komolyabb elköteleződés kötelékéből, tehát végső soron ugyanúgy elérhetetlen. Esetleg házas, esetleg külföldön él, esetleg túl fiatal… a variációk végtelenek, az elérhetetlenség attól még elérhetetlenség marad.

Természetesen nem tudatosan választja ki a felnőtt ember ezeket a társakat (nemcsak szerelmi partnerre kell itt gondolni, főnökkel, barátokkal, üzleti partnerekkel is le lehet futni ezeket a köröket), ő csak a megérkezettség, hazatalálás érzését tapasztalja eleinte, majd a keserű csalódást, hogy „már megint ugyanabban a csapdában kötöttem ki, pedig milyen szépen indult a történet”! Esetleg egy teljesen semleges szituáció durvul el váratlanul, és vesz drámai fordulatot. Mások – kívülről – látták már a figyelmeztető jeleket, ő viszont nem vett észre semmit. Vagy ha mégis, azoknak nem tulajdonított jelentőséget. Szintén nem veszi észre, hogy tudattalanul ő is provokálja társát, hogy az a számára mélyen ismerős viselkedést produkálja: túlzott kapaszkodásával a távolságtartást, elesettségével a dominanciát, szigorú kötelességtudásával a bohém szétszórtságot hívja elő a másikból.

Miből fakad a változással szembeni ellenállás ereje? Miért tud megakadályozni a változásban, még akkor is, ha valaki tisztán látja, hogy amit csinál, az nem jó neki? Fontos tudni, hogy ilyenkor ismét a gyermeki élményvilág veszi át az uralmat, és az a halálfélelem éled újjá, amit az illető gyerekként átélt! Gyerekként ugyanis a szülő szeretetének elvesztése egyenlő a halállal, ahogy az egykori árvaházakban a humánus gondoskodást nélkülöző csecsemők konkrétan bele is haltak a szeretethiányba. Tehát a gyerek mindent megtesz, hogy szülője figyelmét, szeretetét elnyerje, nem mérlegeli, hogy az mekkora áldozattal jár számára. Ezért nem szabad lebecsülni a ragaszkodás erejét az egyetlen működő stratégiához, amit ott és akkor megtanult! Tisztelettel kell bánni a félelmével, amely hiába tűnik felnőtt, racionális fejjel indokolatlannak, túlzónak vagy akár nevetségesnek!

De miért ismételjük a fájdalmas élményt? Talán reménykedünk, hogy elérünk egyszer oda, ahol a szeretet lakozik, hiszen gyerekként is ebben reménykedtünk… Ezen az úton indultunk el, és oda akarunk érni a célunkhoz! Nem ismerünk más utakat, talán látjuk, hogy mások más úton járnak, de mi magunk maradunk a sajátunkon, ebben bízunk, ebben hiszünk gyermeki elszántsággal. Hacsak nem segítünk magunknak tudatosan lelépni róla. Ez ritkán sikerül egyedül.