Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Mi lett volna ha…

Csukás Csaba képe
Ellenőrzött szakember

Az elménk leggonoszabb „játékainak” egyike. De legalább kiszámítható, hogy mikor fog előjönni. Legtöbbször akkor, amikor épp elakadunk az életünkkel, és nem látjuk, merre kellene tovább haladni.

Gyanítom, mindannyiunk fejében megfordult már, mennyivel jobb lenne most az életünk, ha akkor ott, valamikor a múltban máshogy döntünk. Természetesen az olyan apróságokat könnyedén átugorjuk, hogy ha a múltban másképp döntünk, semmi sem történt volna ugyanúgy, és a jó dolgok sem biztos, hogy olyan jók lennének a jelenben. De most nem az időutazás problémájáról szeretnék beszélni, hanem erről a gyenge kis menekülési kísérletről az életünkben.

Úgy gondolom, lényegében ez egy bár fájdalmas, de jó működés. Mert biztosan tudhatjuk, hogy ha megfogalmazódik ez a gondolat (Mi lett volna ha…), akkor legalább tudjuk, hogy van olyan hátizsák az életünkben, amit jó rég óta, valószínűleg feleslegesen cipelünk. És ez elveszi a helyet mástól, plusz még fáradtságos is.

A metafora egyébként egész jó. Mármint a hátizsák. Képzeljünk el így egy kapcsolatot, egy karrier utat, bármit. Felvesszük a hátunkra. Kicsit próbálgatjuk: egész jó. Akkor induljunk is! Ahogy haladunk előre, elkezdünk élményeket belepakolni, amik később emlékké fakulnak. Ezek az esetek nagy részében kellemes dolgok, hiszen különben hamar megválnánk ettől a számunkra hibás túratárstól. Szóval, pakolgatjuk bele a jelenben a jövőbeli emlékeket. Mint említettem, eleinte főleg jókat.

De egyszer csak, történik valami váratlan. Nem mindig észrevehető a pillanat, de utólag mégis meg tudjuk találni, amikor már túlnyomóan kellemetlen, fájó cuccokat kezdtünk pakolni a hátizsákba. Ezek szépen lassan elfedik a kellemes dolgainkat, és egyre jobban húzzák a hátunkat.

Nagyon sokáig figyelmen kívül hagyjuk ezeket a kényelmetlenségeket, amik egy idő után elviselhetetlen fájdalommá fokozódnak. És csak akkor gondolkodunk el a megjavításán, amikor már annyi minden van benne, hogy esélytelen helyrehozni.

Ezután legtöbben teljesen értelmetlenül, de még természetesen jó sokáig ragaszkodunk a holminkhoz, és elkezdjük toldozni-foltozni. Itt kicsit szakadt, ott egy nagyobbacska kő már a vesénket nyomja, de jó az, már úgy megszoktuk. Mígnem nem bírjuk tovább, és meggyűlöljük. Elég. Megválunk tőle. Kész, vége.

Haladunk tovább, újabb hátizsákot veszünk fel, pakolgatjuk lelkesen, ahogy mindig is. Azután ez is egyre nehezebb és kényelmetlenebb lesz. És itt jön elő, a Mi lett volna ha…

Van, aki ilyenkor nem csak belegondol, de meg is lépi, amit lehet, és visszamegy, megkeresi a régi zsákot, és újra magára veszi. Mert ugye nagyon messzire sosem dobunk semmit.

Van, aki csak mereng rajta, és halad tovább a kísértő megbánással együtt.

Egy dolgot nem veszünk észre csak ilyenkor. Hogy valójában, sose dobtuk el a régit. Azért is kényelmetlen az új, mert még ott van a hátunkon a másik. Nem zártuk le, és nem hagytuk hátra. Annyi történt csak, hogy a fél vállunkon vittük tovább, és jó eséllyel az újat is így vettük fel.

Márpedig, ha valamit nem viszünk rendesen, abból bizony könnyen kihullik a cuccunk. Persze felülről. A régi zsákból így a végén rárakódott rossz emlékek fognak kiesni, az újból pedig (mivel ott már előbb észrevesszük a bajt) csak néhány kellemetlen élmény, és utána a pozitív élmények mennek veszendőbe. Így ott találjuk magunkat, hogy van egy új hátizsákunk, ami szinte üres, és egy régi, amiben ott vannak a távoli, fiatalkori élmények.

Hát, ezt a kettőt hasonlítjuk ilyenkor össze. Nem túl fair ez az újjal szemben. És a Mi lett volna ha… gondolatmenetre szinte természetes reakció a visszalépés, újrakezdés, megbánás vagy akár a tehetetlenség miatti szorongás, depresszió.

A legkézenfekvőbb megoldás persze csak sokára jut eszünkbe, már ha eszünkbe jut egyáltalán. Tegyük le a régi hátizsákot. Bízzunk magunkban annyira, hogy nem véletlenül szereztünk másikat. De még ha tévedtünk is, akkor sem lesz már újra ugyanolyan jó túratársunk a régi málhánk, hiszen sok idő eltelt, mi is mások lettünk.

Viszont ott van velünk az aktuális. Az még menthető. Abba még tehetünk jó élményeket, amiket nagy becsben fogunk tartani emlékként. Ne kövessük el vele ugyanazt a hibát, hogy sokáig pakolgatunk bele feleslegesen rossz dolgokat, de azt se, hogy még teljesen használható állapotában átakasztjuk a másik vállunkra, és megint veszünk egy újat.

Rendezzük inkább össze a holminkat. Hátha ez lesz a kedvencünk, amivel jó hosszú, kellemes túrát tudunk tenni. Ha pedig mégsem, akkor legalább tudjuk, vagy ideje ismét váltani, vagy nézzük meg, hátha velünk van a baj. Lehet, csak rossz tulajdonságok alapján választunk zsákot, vagy valójában sosem vesszük fel rendesen, és azért kényelmetlen.