Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Mi kell a változáshoz? 1. rész: az elfogadó légkör szerepe

Domján Mónika képe
Ellenőrzött szakember

"Ezzel a bölcsességgel találkozunk a pszichoterapeuták általános szabályában is: E+K=F, azaz a fejlődés (F) csak akkor válik lehetségessé, ha a terapeutának sikerül összekapcsolnia az elfogadást (E) és a konfrontációt (K)." (Friedemann Schulz von Thun)

Miben tud segíteni egy terapeuta? Több dologban is. Egyrészt a működési mintázatok felismerésében, amelyeknek köszönhetően a kliens újra és újra belefut a számára tipikus (esetenként tragikus) problémahelyzetekbe. Melyek ezek, mi a közös bennük, és neki magának mi köze van az előidézésükhöz? Ez nem könnyű menet, természetes módon kapcsolnak be ilyenkor az elhárító mechanizmusok, ezekből a terapeuta is kap jócskán a nyakába. A támogató, elfogadó légkör kiemelten fontos ilyenkor, hogy a kliens ne meneküljön el saját maga – és persze a terapeuta és a terápia - elől, amikor eddig rejtett, szégyellt, letagadott részeit látja meg az ő tükrében.

Ezután jöhet a még nehezebb menet (persze nem feltétlenül szigorú egymásutánban, inkább pulzálva, váltakozva), amikor a már átlátott, megértett, többé-kevésbé elfogadott működésmódok „átírására” kerül sor. Olyasmi ez, mint amikor a repülni tanuló fiókát noszogatja a szülője, szelíd erőszakkal tolva ki őt a fészekből. A fióka repül egy kört, utána visszatér a biztonságos fészekbe, ahol megpihenhet. Szülője megsimogatja a buksiját, és így szól: „Nahát, milyen bátor voltál, igazán büszke vagyok rád!” „Nagyon jól csináltad azt, hogy…” Mit gondolsz, mitől menne még ennél is jobban legközelebb?” Ehhez hasonló kérdéseket tenne fel a jó (madár)szülő, és gyakran a terapeuta is így jár el. Merthogy erről van szó: újra fel kell növeszteni azokat a sérült gyermeki személyiségrészeket, „akik” beleragadtak az egykori fájdalmas működésmódba. Szakszóval ezt „korrektív emocionális élmény”-nek hívják, amikor a terapeuta pótszülőként funkcionálva alternatív szülői mintát és újfajta kötődési tapasztalatot nyújt kliensének. Ez persze nem babusgatást jelent, hanem a támogatás-efogadás-megértés-szeretetteljes konfrotáció valamilyen személyre szabott egyvelegét.

Egy kis betekintés az elfogadó megértés, támogatás művészetébe: az aktív figyelem eszköztárát tudjuk itt nagy sikerrel alkalmazni, amikoris beszélgetőpartnerünk mondandóját ítélkezés, véleményalkotás nélkül igyekszünk befogadni, és ezt különböző módokon vissza is jelezzük számára. Fontosak az olyan nem-verbális megnyilvánulások, mint az egyetértő hümmögés, a szemkontaktus és a mosoly, a nyitott, előredőlő testtartás  - ezek mind-mind figyelmünkről árulkodnak. Szóbelileg pedig az „Igen értem, folytasd csak!”-típusú biztatástól a különböző fajtájú és célú visszatükrözésekig terjed a skála, amikor például kifejezzük, milyen érzést látunk megjelenni partnerünkön („Nem csoda, hogy elkeseredtél!”), vagy az időnkénti tartalmi összegzések (Hadd foglaljam össze, mit hallottam eddig tőled…”) is sokat adhatnak a beszélőnek – érzésben és önmaga megértésében egyaránt. Merthogy van itt egy kisebbfajta csoda eldugva: ha valódi, odaadó figyelemmel követjük a másikat, ő sokszor a mi szemünkön keresztül úgy látja meg önmagát, ahogy eddig még sosem. Kimondhatja, amit maga előtt is szégyellt, és kiderül, hogy ettől nem utálja meg az, aki hallja; összeállnak számára az összefüggések annak az erőfeszítésnek a köszönhetően, hogy leírja, kifejezze, mi zajlik benne; levon olyan következtetéseket, amelyekig eddig nem tudott vagy nem akart eljutni; elköteleződik önmaga mellett, hiszen van rá egy tanúja, aki megállapításait számon tartja (de még véletlenül sem számon kéri!), és nyomon követi sorsának alakulását. Erre a megfigyelésre alapozta egyébként Carl Rogers világhírű pszichológus az általa megalkotott módszert, a nondirektív beszélgetési és terápiás technikát.

Cikkem második részében a kezdő idézetben bemutatott képlet második elemével, a konfrontációval foglalkozom majd.